2012. december 23., vasárnap

10. Fejezet - A majdnem csók és a csók



Hát akkor így, karácsonyra, sok szeretettel hoztam meg a 10. fejezetet. :)
Remélem tetszik! Hogy őszinte legyek, még én sem gondoltam volna, hogy ilyen fordulatokat veszek a történetben, de lesz még ennél bonyolultabb is. :D Hanna nem tudja, hogy mit érez és ki iránt. Niall csak barát? Ki tudja... Na, és mi van Joshsal? Mi történt Laurával, akivel annyira jóban lett a kórházban? Ha innentől folyamatosan követitek a blogot, akkor mindenre fény derül! Jó olvasást! xx
MINDENKINEK KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!
xxx
Shine, Vivus


10.FEJEZET
A MAJDNEM CSÓK ÉS A CSÓK

Who?


Úgy tűnt, az idő megállt. Mintha azzal, hogy magához szorított, az órákat is visszafogta volna. Mintha azzal, hogy ujjaim a haját túrták, a perceket húztam volna hátra. Mintha minden mozdulatunkon a pillanatok ott táncoltak volna.
Tekintetében láttam az elfojtott vágyat az ismeretlen iránt. Mert nem igazán tudta még, hogy ki vagyok valójában. Elég volt neki egy röpke fél nap mindehhez? Csak egy töredéket látott még belőlem. De éreztem, hogy meg akar fejteni.  Én pedig sokkal jobban megismerni őt.
Lassan hajolt felém, arcunk között csak pár milliméter volt. Meleg leheletét már éreztem számon. A szenvedély teljesen eluralkodott rajtam puhának és édesnek tűnő ajkai iránt. Nem tudtam, hogy amit teszek, az jó e, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. De kívántam.
Aztán valamiért szánk mégis épphogy csak súrolta egymásét. Léptek hallatszottak, és egy számomra lágy dallamú, térdet remegtető hang csendült fel. Niallé.
-Ööö… Én… Csak… Gondoltam kijövök megnézni, hogy hol vagy… De látom… találtál elfoglaltságot. – Beszéde szaggatott és döbbent volt.
-Öhm… Igen… - hajtottam le a fejem.
-Hát akkor én… Szóval. Bocsánat, hogy megzavartam… ezt… az… akármit. – Újra szemeibe néztem. Furcsa dolgokat láttam bennük. Leírhatatlan gondolatokat. Az érzelmek kavarogtak benne. De nem csak benne… Bennem is. Ez az egész értelmetlen volt, és kínosan jött ki. Nem értettem a mellettem álló Josht, Niallt, magamat, és ezt az egész szituációt sem.
-Azt hiszem… Én megyek, és összepakolom a cuccaimat. Ti pedig addig csináljátok csak a „szörnyen titkos” akármit! – mondtam, és zavartan beszaladtam a házba, fel, egyenesen a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőlve, gondterhelt sóhajjal csúsztam le a földre. „Mégis mi volt ez Hanna?”- kérdeztem magamtól. „Mik ezek az érzések?” Nem tudtam felfogni az azelőtt öt perccel történt dolgokat. Vágytam Josh csókjára, de bűntudatom lett, amikor Niall meglátta a „majdnem csókot”. Úgy döntöttem, inkább pakolok. De hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, nem ment. A fejemben összekuszálódott minden. Egyben voltam csak biztos. Szerelmes vagyok. De kibe?


-Kész vagy, Hanna? – kopogott be Niall.
-Persze… Izé… Gyere csak be! – szóltam ki zavarodottan.
-Nincs más? – kérdezte a bőröndjeimre mutatva.
-Nincs.
-Jó. Akkor segítek levinni. – nyúlt a fogantyúkért. – Josh kapott egy hívást, el kellett rohannia, azt mondta, köszönjek el helyette.
-Oké. – böktem ki.
Levittünk minden csomagot, betettük az autó csomagtartójába, és elindultunk. Az út alatt kellemetlen csend állt be, ami így végtelen hosszúnak tűnt. Amikor végre megérkeztünk, kezdődött elölről a cipekedés. Niall egy szép vaskaput nyitott ki előttem. Bementem előre, és utasítására egyenesen sétáltam egy hosszú, járdaszerű részen. A bejárathoz értünk. Valami kódot ütött be a falra szerelt számokkal teli érintőképernyőn –gondolom, riasztó-, és csak utána nyitott kulccsal.
-Tessék! – tárta ki előttem az ajtót apró, bíztató mosollyal.
-Azta. – csúszott ki a számon. – Te jó ég! Ez komoly? Niall, a te házad is gyönyörű, de ez?! Húú… Haa. – A bejárat egy hosszú folyosóra nyílt, ahol szép, nagy szobanövények voltak.
-Örülök, hogy tetszik. – mondta. – Itt vannak a kulcsok, meg a kód. Nagyon vigyázz rájuk! Akár itthon vagy, akár mész valahova, mindig zárd be az ajtót és a kaput is, a kódot pedig a zöld gomb megnyomása után mindig írd be! Ha jól csináltad, pirosra vált. – tájékoztatott.
-Rendben!
-Majd eligazodsz, ugye?
Válaszul csak bólintottam.
-Akkor én megyek, mert oda kell érnem az interjúra. Szia! – karolt át a megszokottól eltérően, lazán.
-Szia… - mondtam kissé elkeseredve, majd követtem a kapuig. Megvártam, míg elhajt a kocsijával, és miután bezártam a kaput, bementem. A bejáratit is kulcsra zártam, beütöttem a kódot, aztán egy kisebb felfedezőtúrára indultam. Vagyis csak akartam. Mert feladtam. Gondoltam, így egyedül úgysem tudom, hogy melyik az én szobám. Végigmenvén a folyosón, a földszintet már úgyis átláttam, úgyhogy inkább leültem a szépséges nappaliban, és bekapcsoltam a telefonomat. Már nem volt annyi nem fogadott hívásom, csak négy Laurától. Amióta megismerkedtünk, tartjuk a kapcsolatot. Nagyon jó fej lány. Visszahívtam, és beszélgettünk egy kicsit. Elmondta, hogy egy házibuliban találkozott egy sráccal, és már randiztak is. Én is elmeséltem mindent, ami eddig történt, de ehhez Laura is csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy „hallgassak a szívemre”. Miután letettük, felmentem netre. Rögtön magamra kerestem Google-ba, de szerencsémre még nem röppentek fel semmiféle pletykák velem és Niallel kapcsolatban. Semmi cikk, semmi kép. Megunva a netet, bekapcsoltam a TV-t, de végül a kanapén fekve elaludtam.


Hamarosan kopogásra ébredtem. Mire magamhoz tértem, már kicsit türelmetlenebben hallatszott. Kómás voltam még, ezért a kulcsot nem hogy nem tudtam beledugni a zárba, de még el is ejtettem. Beütöttem a kódot is. Amikor végre sikerült, a zár kattant, és az ajtó kinyílt. Niall állt velem szemben, kezében a Just One Hug-os füzetemmel.
-Szia… - Kis félelemmel néztem felé, mert tudtam, elolvasta.
Nem válaszolt semmit, csak határozottan hozzám lépett és derekamnál fogva magához húzott.
-Ez… Mind igaz? – suttogta mélyen a szemembe nézve.
Bátortalanul bólintottam.
-Az a valaki, aki „megmentett”, és akit szeretsz, én vagyok? – simított ki pár tincset az arcomból.
-Igen. – feleltem.
-Az jó. Mert én is szeretlek. – Niall arcomon végigsimítva ujjait az állam alá nyúlt, óvatosan megemelte fejemet, és megcsókolt. Csupán pár másodpercig tartott, de nekem elég volt ahhoz, hogy végre rájöjjek, ki iránt erősebb a szerelmem.

2012. december 19., szerda

A blog legelső díja



LEGELSŐ DÍJ

Helló! Ez lenne a blog legelső díja, amit Kati Mezei -től kaptam.
Nagyon köszönöm neki!:) Shine, Vivus




Szabályok: 
1. Írj magadról 11 dolgot! 
2. Válaszolj 11 kérdésre! 
3. Írj 11 kérdést! 
4. Küldd tovább 11 blognak!

1. Írj magadról 11 dolgot! 

1. Imádok rajzolni!♥
2. Hobbijaim: rajzolás (of course), írás (of course), zenehallgatás
3.A szobámban, az ágyam fölötti falra kiraktam az öt kedvenc zászlómat (angol, ír, magyar, amerikai, francia), és fölé írtam ezt a szöveget: "The 'EARTH' without 'ART' is just 'EH'.
4.Nagyon szeretek enni, és új dolgokat megkóstolni.
5.Utálom amikor valaki leszólja a másik kedvenc számait. Véleményem szerint, mindenkinek szíve joga, hogy mit hallgat, kit szeret. Az utálkozóknak üzenem: IGEN, SZERETEM A ONE DIRECTIONT, JUSTIN BIEBERT, ÉS IGEN, BEATLES-T IS HALLGATOK!
6.Ezeket az utálkozókat imádom kiakasztani a 1D-vel és Justinnal.
7. Az enyém a világ legjobb anyukája!♥
8.Két szerencseszámom: 1 és 7 (sokszor még a 10)
9.Szeretném átélni az eget rengető első szerelmet.:)
10.Legnagyobb példaképeim: Niall Horan, Louis Tomlinson, Perrie Edwards
11.Szemüveges vagyok, de utálom, és amikor csak lehet, veszek kontaktlencsét.

2. Válaszolj 11 kérdésre! 
1. Miért kezdtél el blogot írni? -Jó dolognak tűnt.:D
2. Hányadik blogod ez, és még szeretnél még majd írni újat? -Ez a második. Blogot már nem biztos, de kéziratot mindenképp!
3. Mit gondolsz magadról? -Azt inkább hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy próbálok jó dolgokat.
4. Honnan kaptad az ötleted a blogot alaptörténetéhez? -Fogalmam nincs. Imádom az ismeretlenebb, kicsit elvont filmeket, történeteket. De nem tudom.:D
5. Elégedett vagy a blogoddal (látogatottság, vélemények, rendszeres olvasók..stb)? -Egyenlőre még nem. A régi blogomhoz képest ez semmi.:)
6. Mit gondolsz a jövődről? -ANGLIA or AMERIKA :D grafikus, kozmetika, bébiszitterkedés (<--first time)
7. Veszítettél már el olyan embert akit nagyon szerettél? -igen...
8. Mi a hobbid? - Ahogy már írtam, rajzolás, írás, zenehallgatás..
9. Elítélnek téged valamiért? -igen...
10. Voltál már igazán szerelmes? -A nyáron...De sajnos nem jött össze.:')
11. Miért szeretted meg a One Directiont? -Nem is tudom. Úgy.. Minden miatt. A zenéjük, a külsőjük, DE LEGELSŐSORBAN A SZEMÉLYISÉGÜK fogott meg.:)♥

3. Írj 11 kérdést! 

1. Van kabalád?
2. Van kedvenc íród? HA igen, ki az?
3. Mit gondolsz a saját írásodról?
4. Honnan kaptad az ötleted a blogot alaptörténetéhez?
5. Irigyelsz valakit a környezetedből?
6.Szeretnél majd egyszer gyereket?
7. Melyik a kedvenc dalod?
8. Mi a hobbid?
9. Boldog vagy?
10. Vannak poszterek a faladon?
11. Ki a példaképed?

4. Küldd tovább 11 blognak!
folyamatban:)

2012. december 18., kedd

9. Fejezet - Féktelen harc?




Sziasztok! Jajj.. Uhh.. De régen írtam már. Nagyon sokat késtem. Bocsánat.:/ Megígérem, ha megírtam a felvételit, akkor sűrűbben jönnek majd a részek. De komolyan! Nem bírom kivárni, hogy eljussak a legizgalmasabb részekig!:) Hát itt lenne a nem túl jó 9. fejezet. Sajnálom, hogy ilyen sokára...:/ És hűűűű meg haaaaa... Majdnem 1000 látogató ! *.* Nagyon köszönöm! És 4 rendszeres olvasó is! Köszönöm köszönöm köszönöm!! I love my readers!♥
Shine!, Vivus

9.FEJEZET
Féktelen harc?
 ~Asparing emotions~




-Jó reggelt! – köszöntem unottan csoszogás közben. Még kissé kómás voltam, mert akkor ébredtem.
-Reggelt! – mosolygott rám Niall. A konyhapultnál ült, és az ő arca is még fáradt volt. – Cuki a pizsid!
-Ööö… Köszi? – bambultam értetlenül. Aztán lepillantottam a felsőmön lévő szövegre. – Hé! – néztem rá hitetlenül. – Nem ér leszólni! Ezt igenis komolyan gondolom!
-Aha. – bólogatott. – Ha szeretnéd, szólok neki…
-Juj, ez komoly? – pattantam le a székről, amire beszélgetés közben leültem. Elkezdtem sikítozni és ugrálni, játszva a hatalmas rajongót.
-Na jó… Ezt hagyd abba. – komolyodott el. – Inkább tényleg elveszlek, csak ne sikoltozz hajnali 11 órakor.
-Honnan veszed, hogy a „Marry me Niall” szöveg alatt téged értelek? – kérdeztem.
-Megérzés. – nevetett.
-Amúgy az út előtt vettem. Gondoltam, jó poén lesz. – nevettem.
-Bejött. Jobban vagy? – fürkészte arcomat.
-Igen. – sütöttem le tekintetemet. – Köszönöm.
-Akármi van, nyugodtan mondd csak el! – Niall mellém lépett, és megölelt.
-Tudod… - kezdtem mondandómba a vállán pihentetve fejemet. – Még soha nem nyíltam meg ennyire senki előtt sem.
-És az jó?
-Nem tudom. Talán igen.
-Talán? – tolt el magától.
-Igen. Nem tudom, hogy ez jó e... De örülök neki.
-Én is. – nyugtázta. – Mit reggelizzünk? Vagyis ebédeljünk?
-Nando’s-t! Légyszi! Még sosem ettem ott. – vigyorogtam.
-Imádlak! – vágta rá, és már nyúlt is az IPhone-járért, hogy tárcsázza őket. Szinte bele sem szólt, már tudták, ki ő, és mit szeretne rendelni.
Pár perc múlva már a reggeli-ebédünket falatozgattuk. Többször is megjegyeztem, hogy isteni a Nando’s-os csirke szárny. Niallt valószínűleg már az őrületbe kergethettem, mert nem hiszem, hogy tudott a kajájára koncentrálni. Előfordul. Miután végeztünk, megbeszéltem vele, hogy aznap este már nem alszom nála. Azt mondta, hogy megvárjuk Josht, -mert átugrik valami „szörnyen fontos és titkos szervezkedés” miatt-, és aztán elvisz a szállásomhoz. Ráhagytam, nekem végülis teljesen mindegy volt. Gondoltam, addig megnézem a kertet, így kiindultam. Aztán persze rájöttem, hogy valami normális ruhát kéne felvenni, ezért ugyanazzal a lendülettel sarkon is fordultam, és felszaladtam a szobámba. Kipakoltam pár cuccot a bőröndömből. Döbbenten siklattam végig tekintetemet a sok szürke és fekete göncön. Ez is tükrözte az otthoni, régi érzéseimet. Képtelen voltam az élénk, vidám színek felismerésére. Minél jobban befordultam, elzárkóztam a világtól, annál jobban sötétedett be körülöttem is minden. De amióta megismertem Niallt -aki szinte kiráncigált a depresszióból-, egyre jobban hiányoztak a színek is. Már az első skype-ozás után azon kaptam magam, hogy színes ceruzával firkálgatok minden féle hülyeséget. Nos, végül egy fekete csőgatyám, egy fehér egyszerű pólóm és a szürke LA mintás pulcsim mellett döntöttem. Gyorsan megfésültem a hajam, és felkötöttem. Felvettem a retro keretes szemüvegem, aztán felkapva a „Just One Hug” feliratos füzetemet és a BlackBarrymet, lerohantam a földszintre, onnan pedig végre ki a kertbe. Bár a novemberi és a Londoni időjárást megszégyenítő módón a Nap csakúgy szikrázott, mégis hűvös volt. Nem hideg, csak kellemesen borzongató. Jól esett. A kert gyönyörű, rendezett volt. Sövénnyel körülvett, füves terület, kisebb virágoskerttel. A fák már szinte teljesen megadták magukat a lassan, de annál erélyesebben előre törekvő télnek. Ahogy beszippantottam a friss levegőt, a tekintetem megakadt egy hintán. Odamentem, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A fa ülőkét már elkezdte benőni a moha, a kötél pedig kissé megviselt állapotban volt, és egy idősebb fa széles ágára volt felkötve. Körülnéztem, aztán ráültem. Úgy gondoltam, már ideje bekapcsolnom a telefonomat. Amint kivilágosodott a képernyő, elkerekedtek a szemeim. 117 nem fogadott hívást, és 19 SMS-t jelzett. Alighogy megnyitottam volna valamelyiket is, egyből csörgött a telefonom. Ismeretlen számot írt, de sejtettem, hogy ki lehet az.
- Tessék! – szóltam bele.
-Hanna! Az Isten szerelmére, miért nem vetted fel azt a rohadt telefont? Hol vagy? Mit csinálsz most? – kezdett hadarni valaki a vonal másik végén.
-Apa, nyugalom! Szóltam, hogy mikor és hova megyek. De ti nem is foglalkoztatok velem.
-Nem gondoltam volna, hogy el is mész! Szóval most Londonban vagy?- aggodalmaskodott apám.
-Igen.
-Akkor most azonnal visszautazol! Most! A Legközelebbi géppel! –kiabált.
-Nem. Minek? Azért, hogy újra depressziós legyek? Hogy megint az öngyilkosságon gondolkozzak minden egyes nap? Itt legalább új életet kezdhetek. Boldog lehetek. – hadakoztam.
-Öngyilkosság? – döbbent le.
-Igen. Ja, hogy ti erről is lemaradtatok? A kórházban elloptam egy doboz altatót, ha tudni akarod. Reménytelen voltam, de valaki kimentett. És hozzá jöttem most. Vele vagyok.
-Hanna, a tűzzel játszol! Veszélyben vagy, értsd meg! Bármikor rád találhatnak… - kezdte nyugtalan hangon.
-Nem érdekel! Akkor legalább azzal a tudattal halhatok meg, hogy volt életem! – vágtam a szavába.
-Legalább a neved és a telefonszámodat változtasd meg! – kérlelt.
-Elgondolkozom rajta. – válaszoltam, és kinyomtam. Hogy ne zaklassanak tovább, újra kikapcsoltam a telefonomat, és a zsebembe csúsztattam. Idegesen löködni kezdtem magam. Aztán megálltam, és kinyitottam a füzetet. Hirtelen rengeteg érzelem és gondolat kezdett el kavarogni a fejemben. Rájöttem, hogy még nagy harc vár rám. De talán lesz, aki segít megnyerni. Megragadtam a füzethez tartozó tollat, és írni kezdtem. Mindent… Az összes eddigi fájdalmamat. Burkoltan a titkaimat. A múltat. A jelent… Egy újabb, az életemről szóló dalszöveg született, ezúttal angolul. Amikor végeztem, elgondolkozva, remegő kézzel hajoltam a lapok fölé. Pár pillanat múlva két tenyér pihent meg vállaimon, aztán lassan lefelé csúsztak, és ujjai az enyémek köré kulcsolódtak. Óvatosan felsegített, és megragadva magához húzott. A puha kezek tulajdonosa mélyen a szemembe nézett. Én a hajába túrtam, ő pedig egyre csak szorított. Csak egy ölelés volt… S mintha azt sugallta volna, hogy nem akar elveszteni… Mintha tudná az összes titkomat… Mintha belelátna fejembe… Mintha… Értene…

2012. november 28., szerda

8. Fejezet - Keserves könnyek, jóleső szavak



8.FEJEZET
Keserves könnyek, jóleső szavak



Véleményem szerint négy féle ember létezik. Az egyik, aki sodródik az árral, és bebeszéli magának azt, hogy minden jó. A második, aki nem törődik semmivel és senkivel, nem értékeli az életet. A harmadik, aki depresszióban és félelemben él. És van a negyedik, aki el sem hiszi, ami vele történik. Nos, azt hiszem, én az utóbbi kettő között ingázom. Az, hogy eljutottam Londonba, ráadásul olyan emberek közé, akik nem vetnek meg, és szeretnek… Az… Leírhatatlan érzés. A legtalálóbb kifejezések erre az egészre, talán a boldog, a felhőtlen, a szeretettel teli, a bátorság és a bizonytalanság együttese és a rettegés… Igen, sajnos Az a szó is szerepel a listán. Pánik lett úrrá rajtam. A nyugtalanságom pedig nem alaptalan. Egy világhírű srác mellett a legnagyobb a valószínűsége, hogy megtalálnak, és megölnek, mint Ádámot. De már rájöttem, érdemes élnem! Sőt… Talán rosszul fogalmaztam. Én élni AKAROK!

Este Niallel éjfél körül estünk be az otthona ajtaján. A saját bénaságomnak köszönhetően szó szerint. De nem csak én voltam a hibás. Niall ugyanis letette a táskáját az ajtó elé, én pedig elvágódtam benne. Hurrá. Miután röhögtünk egy sort, megvacsoráztunk (vagy inkább meghajnaliztunk).
-Hú, én nem bírok többet enni. Köszönöm! – adtam fel a harcot.
-Ennyi? Ilyen keveset eszel? – csodálkozott.
-Nem, csak ilyenkor este már nem kívánom annyira. – mondtam. – De ennyiből megkérdezhetném, hogy hova fér beléd ennyi. – mutattam az üres tányérra.
-Ha egyszer finom… - vonta meg a vállát vigyorogva. – Nem akarsz maradni?
-Nem tudom. – húztam el a szám.
-Naaa. Most még vigyelek is el az éjszaka közepén? Tudod te, hogy milyen fáradt vagyok ennyi mászkálás után? – vigyorgott.
-Nem volt kötelező. És nem csak te. De jó.
-Szóval maradsz?
-Igen. – mosolyogtam.
-Akkor megmutatom a szobád. – állt fel, jelezve, hogy menjek. Aztán meg már ott sem volt.
-Te mindig ennyire rohansz? – szóltam utána.
-Bocsi. Már megszoktam, hogy rohanás az életem. – állt meg, hogy megvárjon. Amikor utolértem, még mindig nem indult, csak maga elé meredten ácsorgott.
-Hanna… Te szoktál olyat érezni, hogy túl gyorsan telik az életed? – kérdezte halkan.
-Nem. Az én időm általában nehézkesen, vaslábakon jár. Mintha nem akarna telni. Mintha ez lenne a kínzásom. – sóhajtottam. – De most, hogy itt vagyok, kicsit szaporább. Miért?
-Csak érdekelt.
-Valami baj van? – tettem kezemet a vállára.
-Hát… Kicsit félek, mert a rajongók egyre őrültebben viselkednek. Nem akarok olyan sorsra jutni, mint John Lennon, vagy akármelyik meggyilkolt sztár.
Teljesen lefagytam. A sírás kitörni készült belőlem, de erős maradtam. Nyeltem egy nagyot, hogy beszélni tudjak:
-Ilyenre ne is gondolj! Vannak testőreitek. Ők megvédenek titeket. De egyébként teljesen megértelek.
-Mindegy. Hagyjuk. Körbevezetlek, hogy mi hol van. – kezdett a lépcsőn felfelé lépkedni. – Nem jössz? –fordult vissza hozzám.
-Ööö… De. Persze. – Erőltettem egy hamis mosolyt magamra, majd követtem. Alig bírtam magammal. Csak zokogni volt kedvem. De mégsem mondhattam, hogy „Hé, hagyj, megyek bőgni!”. 

Miután mindent megtudtam, és agyon dicsértem a házát –ami tényleg gyönyörű, a szobám meg hű-, a lepakolt bőröndjeimből ráncigáltam ki egy pólót és egy leggingset aludni. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán a nappaliban (?) TV-ztem, amíg Niall is végzett.
-Mit nézel? – ült le mellém.
-Őszintén? Fogalmam sincs. – váltogattam erősen koncentrálva az adókat.
-Az jó. – bólogatott „elismerősen”.
-Szeretnék mindent megköszönni még egyszer. Jó volt beszélgetni, és sétálni. – mosolyogtam rá.
-Köszönöm, hogy eljöttél. – vágta rá. Én csak hitetlenül, de jókedvűen megráztam a fejem.– Na, ha gondolod, te bámuld csak ezeket az értelmetlen hajnali adásokat, vagy DVD-zz, de én megyek aludni.
-Én is álmos vagyok. – Alighogy kimondtam, ásítottam egy hatalmasat.
Felmentünk, jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán mindketten elmentünk végre pihenni. Becsuktam magam mögött az ajtót, és gondterhelt sóhajjal dőltem be az ágyba. 

Hirtelen rengeteg dolog kezdett kavarogni az agyamban. Az idegeim már nem bírták, és mivel már egyedül voltam, kitört belőlem a sírás. Azt hittem, nem fogja észrevenni. De tévedtem. Pár perc múlva halkan kopogás hallatszott az ajtó felől.
-Tessék? – szipogtam.
-Hanna, jól vagy? – jött sietve mellém. – Még le akartam menni a riasztót bekapcsolni. De hallottam... Gond van? Hiányzik valaki?
-Nem. Vagyis. Igen. De ezt hagyjuk. – zokogtam tovább.
-Mondd el! Könnyebb lesz, hidd el! – simított végig hátamon.

Akkor valami megtört, ugyanis beszélni kezdtem mindenről. Vagyis. Nem egészen. „Csak” Ádám történetét meséltem el. Niall kissé ledöbbenve hallgatott. Egy fél órát még vigasztalt, de aztán mondtam neki, hogy menjen csak aludni, már jól vagyok. Persze ez nem volt igaz. De még nem álltam készen, hogy mindent megtudjon, elejétől a végéig. Féltem, ha megtudja, innen is mennem kell, vagy annyira védeni próbálna, hogy látná a kárát. Bele sem mertem gondolni. Hát így aludtam én el aznap. Keserves könnyek és jóleső szavak között.