Hírek a bloggal kapcsolatban

Sziasztok!

Olyan hírem van nektek, aminek valószínűleg nem fogtok örülni. Ez pedig az lenne, hogy a blog szünetelni fog.
Egyrészt, mert művészeti iskolába készülök, és sokat kell foglalkoznom a portfóliómmal és a rajzos felvételimre való felkészülésemmel. Másrészt viszont a történet újraírásán fogok dolgozni. Igen, megvalósítom a már régebben említett tervemet.
A történet gyökerei ugyanazok maradnak, de a szereplők nem a One Direction tagjai lesznek, és csak egy fiú lesz híres. Ez a történet egyetlen egy dolog körül fog forogni. Nem akarom elárulni, hogy mi az, mert még nem tudom, hogy blogban is vezetem e majd.
Ha úgy döntenék, hogy megosztom a nagyvilággal, akkor biztos (legalábbis remélem), hogy sokkal fordulatosabb és izgalmasabb, nem sablonszerű regényt olvashattok majd.
Ez a kijelentésem nem 100%-os, előfordulhat, hogy néha-néha hozok majd még ide is részeket. De ez nem is biztosítás arra, hogy folytatom.
Sajnálom, hogy így alakult, de remélem megértitek!
Köszönöm annak, aki folyamatosan olvasta és kommentelte a fejezeteket.
Köszönöm a 8 rendszeres olvasót.
Mindent köszönök!



És ne feledjétek: SHINE!
Vivus

12. Fejezet - The first trial

Sziasztok! Volt egy kis időm, és bevallom, nem bírtam ki, hogy ne írjam meg. Szóval itt lenne a 12. fejezet. Most már inkább nem mondok semmit, hogy mikor lesz kövi rész. Lesz amikor lesz. :D
Az az igazság, hogy ez nem a legjobb rész, de hát van ilyen, nézzétek el nekem. A következő ígérem, sokkal jobb lesz.
Leírom az egyik ötletemet is, ami valamelyik nap jutott eszembe. Szóval, lehet lesz egy olyan verziója ennek a történetnek, amiben nem az 1D fog szerepelni. Átírom a neveket és a szereplők személyiségét végigvezetem majd a történeten mindenkinek találok majd ki egy karaktert. Az alap történetet majd kipofozom, kiegészítem néhány plusz fejezettel, jelenettel, lényeges dologgal. Az az igazság, hogy kezdem unni a történetet (meg azt, hogy lényegében nem tudom, csak a Hanna személyiségét formálni), kezd egy kissé sablonossá válni /szerintem/, szóval lehet, hogy így fogom folytatni. Persze vele párhuzamban lehet ezt is írom majd, de majd meglátjuk. Na mindegy, az a lényeg, hogy ez nem rögtön lesz, hiszen sokat kell majd vele dolgoznom. Nyugodjatok meg, ugyanúgy olvashatjátok majd ezt a sztorit is.:)
Hjajj egy regényt írtam. És te jó ég! Harmincszor írtam, hogy "lesz". Na de segáz, jó olvasást!;)
Shine, Vivus♥

12.FEJEZET

The first trial

Miután beavattam Niallt életem újabb sötét részletébe, kipakoltam a cuccaimat a szobámban, amit arra az időre kaptam, míg Londonban voltam. Mire mindezt megcsináltam, beesteledett. Niall azt akarta, hogy menjek át hozzá, de rávettem, hogy maradjon inkább ő. És úgy is lett.
A nappaliban, halk zenével a háttérben, összebújva beszélgettünk. Kicsit – sőt, nagyon – furcsa volt még ez az egész helyzet. És fájt, hogy nem mondhattam el a legnagyobb titkomat. Tudtam, hogy egyszer biztosan kiderül minden, hiszen nem kerülhettem cikkekbe, mert akkor azonnal megtaláltak volna. A gondolatok sajnos csak kavarogtak a fejemben, de nem oszthattam meg azzal az emberrel, akiben a legjobban bízok. Nem akartam veszélybe sodorni. Persze tisztában voltam vele, hogy mindent megtenne azért, hogy biztonságban legyünk… De ő nem ismeri ezeket az embereket. Ezek bármire képesek.

Reggel a kintről beszűrődő zajra keltem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem az ágyamba, és kisebb szívinfarktust kaptam, mert hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Az ágy szinte kilökött magából, úgy pattantam fel. Lementem a földszintre, ahonnan zajok hallatszódtak.
-Jó reggelt! – mondtam kissé rekedtes, tipikus „most keltem” hangon.
-Neked is! – mosolygott rám Niall a konyhapult mögül.
-Mit csinálsz? – kérdeztem közelebb lépve hozzá.
-Készítettem teát. – fogta meg kezemet, s lassan magához húzva megcsókolt. – Kérsz? – folytatta.
-Ühümm. – bólogattam.
Niall töltött nekem is, én pedig közben felültem az egyik bárszékre.
-Mész ma valahova? – érdeklődtem, miközben elvettem tőle a csészémet.
-Ja. Két interjúra, és egy rádióhoz. Plusz lesz egy koncertünk. Aztán meg dedikálás.  – sorolta gondterhelten. – Nem akarsz minket megnézni?
-De! – vágtam rá. -  De nem ma. Apámmal kell beszélnem. Szerintem… Intéznem kéne magamnak sulit. Minimum valamilyen levelezőit.
-Meddig maradsz?
-Nem tudom. Igazából ide szeretnék költözni. Lehet, keresek valami albérletet. Nem akarok visszamenni. Semmi kedvem hozzá.
-Ha valamiben tudok segíteni, akkor szólj! Tudod, megbeszéltük.
-Igen. Tudom, és köszönöm. Olyan jó, hogy vagy nekem! Szeretlek… - mondtam, majd megcsókoltam. – Finom a tea! – böktem ki, miután eltávolodtunk egymástól.
-Louis érdeme. – vonta meg a vállát. – Mániákusan szereti. Elnevettem magam, majd egy dallamra lettem figyelmes.
-Csörög a telóm. Mindjárt jövök. – adtam Niallnek egy apró puszi, és otthagytam. 

Felmentem, mert a szobámban maradt a mobilom. Mire felértem, még mindig szólt a csengőhangom.
-Halló? – szóltam bele.
-Hanna, te vagy az? – kezdett hadarni valaki a vonal másik végén.
-Igen, apa. Én vagyok. Miért hívsz?
-Feléd tartanak! Rájöttek, hogy Angliában vagy! – Apám hangja remegett. Szóval ő is félt.
-Mi??? Hogyan??? Apa!!! – emeltem fel a hangom.
-Megjelent rólad egy cikk az újságban. Miért nem mondtad, hogy akivel vagy, híres? Miért?
- Mi van? Ott, Magyarországon megjelent egy cikk rólam? – Nem értettem, hogy mi történt.
-Itt is. Meg még úgy ötvenezer lapban. – kiabált apu.
-De az hogyan történhetett? Milyen kép van benne? Fotózd le vagy scanneld be mindet, ami nálad van, és azonnal küldd el! Most! – nyomtam ki.
Két perc múlva már jelzett is a BlackBerry-m, hogy e-mailem érkezett. Egy pillanatot sem hezitálva nyitottam ki az üzenetet. Négy oldal írást és képet küldött különböző magazinokból. Rányomtam az elsőre, és amikor megláttam a fotókat és elolvastam a főcímet, rosszul lettem. Niall pont akkor lépett be, és mivel látta az arcomon, hogy nincs minden rendben, rögtön jött, és segített leülni.
-Mi a baj? Hanna! Mondj valamit! – aggodalmaskodott.
-Cikkek. – nyögtem ki.
-Milyen cikkek? Rólad?
Válaszul csak bólintottam.
-Mutasd! – mondta sóhajtva, viszont nyugodtabban, majd fejét az enyémnek döntötte. Ő egyszerű, minden napos pletykának fogta fel. Én viszont nem. Mert tudtam, hogy ezen múlik az életem. És még sok mindenki másé. Köztük lehet, hogy az övé is.
-Nem Niall. Ez nem igaz! Van kép is, de nem igaz! Nem akarom, hogy lásd. – tiltakoztam.
-Mi? Hanna, tudnom kellene valamiről? – vont kérdőre, de mindvégig a szemembe nézett.
„Nem is tudod mennyi mindenről…” – gondoltam.
-Nem! Vagyis. Ahjjj… - sütöttem le tekintetemet. Niall kérdőn és értetlenül nézett rám, majd kikapta a kezemből telefonomat.
-Ne! Niall! – szóltam rá, de mit sem ért.
-Ez mi? Hanna! Mi ez a fotó? – kezdett rajta is eluralkodni az idegesség.
-Niall… Ezt csak rosszkor kapták le! Én nem engedtem neki! Ellöktem magamtól, és elmondtam neki, hogy veled vagyok. Hogy együtt vagyunk! – mentegetőztem, teljesen jogosan.
-Aha. És utána hazafurikázott. – mondta megvetően.
-Hidd el! Én csak az igazat mondom!
-Nem tudom, Hanna. Nem értek semmit. Te… Megcsaltál Josh-sal?
-Dehogy!... Ezt nem bírom felfogni. Pont te, aki olyan könnyedén veszed a médiát, és ebben élsz, pont te veszed be ezt a szemetet? Jó… Legyen… Eleinte nem tudtam, mit érzek valójában. De miután megtörtént az első csókunk… Azután rájöttem, hogy kiért érdemes élnem. Mert nekem már csak te maradtál. Senki másom sincs. És ha te most elmész, és összeveszünk… - magyaráztam könnyek közepette.
-Sajnálom, hogy csalódnod kell bennem. – Mondta, lehajtott fejjel.
Pár pillanatig még némán álltunk. Kétségbeesetten és könyörögve néztem rá. De ő csak megfordult, és otthagyott. Ott… Egyes egyedül. Egy idegen házban. Idegen helyen. Cserben.

11. Fejezet - Bizalom

Sziasztok! Először is... Minden kedves olvasómnak nagyon boldog, és élményekben gazdag boldog új évet kívánok!:)
Másodszor... 1400 látogató és 6 rendszeres olvasó?? Te jó ég! Nagyon köszönöm! El sem hiszem.
Harmadszor... Itt lenne a 11. fejezet. Igazából teljesen más lett volna, de hát ez már csak így van... Leülök egy alap ötlettel, de aztán elkalandozok, és teljesen más jön ki. :D
Remélem tetszik, jó olvasást!
Shine, Vivus
Ui.: I♥My Readers! 

11.FEJEZET

Bizalom

Miután eltávolodtunk egymástól, Niall, arcát a nyakamba temetve megölelt, és egy apró puszit nyomott oda. Én lehunyt szemekkel szorítottam magamhoz, miközben ujjaimmal tarkóján játszottam. Jó érzés volt egy kis megnyugvást találni. Melengető ölelése biztonságot adott. Boldogság árasztott el. Legalábbis egy részemet. Mert olyan voltam, mint téli napsütésben egy betonfal. Nap felőli oldalam messzetűnően fel-felcsillant s forró volt, de az árnyékos részemen még mindig ott volt a fagyos dér.
-El kell mennem, elintézni egy-két dolgot. – súgtam Niall fülébe.
-Rendben. Menj csak! – engedett el mosolyogva.
Beszaladtam a nappaliba, hogy kihozzam a kistáskám, majd kifelé indultam.
-Hé! – fogta meg valaki a csuklóm. – Később találkozunk! – húzott magához Niall. Lányos zavaromban elvigyorodtam. Kaptam egy apró csókot, és végül kiengedett.
-Te mész valahova? – fordultam vissza hozzá az ajtóban.
-Már nem. Itt várlak. – Arca feltűnően virult. Elég volt ránéznem, s máris mosolyogtam én is.
-Oké. Nemsokára jövök. Szia!
-Szia!

London utcáin sétálgatva próbáltam feldolgozni az aznap történteket. A telefonomat dühösen vettem ki a táskámból. Nem értettem semmit. És senkit. Kikerestem a névjegyzékből egy számot, és tárcsáztam.
-Szia! Légy szíves találkozzunk az Oxford Streeten.
-Azon belül hol? – kérdezett vissza.
-Ahol a Park Streettel találkozik. – válaszoltam.
-Rendben. Pont a közelben vagyok. Pár perc és ott leszek! – mondta, majd kinyomta.

Gyors léptekkel lesétáltam addig. Azt terveztem, megnézem a Hyde parkot. Ott akartam gondolkozni. De végül felgyorsítottam a dolgokat.

Tényleg nem telt sok időbe, kevés várakozás után már meg is láttam. Vidám kisugárzása már messziről hatott. Én viszont komoly voltam. Nagyon.
-Josh, mi akart ez lenni? – kezdtem, meg sem várva, hogy köszöntsük egymást.
-A délelőtti? – fürkészte arcomat.
-Igen. – bólintottam.
Josh pár pillanatig beharapott ajkakkal tétovázott, majd kissé bizonytalanul elém lépett.
-Csak ennyi… - mondta, és hajolni kezdett felém. Én viszont hirtelen ellöktem magamtól.
-Josh, ne! Én már Niallé vagyok! Ezt akartam elmondani! Csak tisztázni akartam… - hadartam.
Pár pillanatig csendben álltunk egymással szemben, de végül Josh megszólalt:
-Oh… Hát… Bocsánat.
-Nem. Semmi gond. Hiszen nem tudtad. Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Csak… Ha adtál volna egy kis időt, ez nem történt volna meg… - beszéltem. – Gond, ha én most megyek? Várnak…
-Nem, nem gond. Hazavigyelek? Nem messze parkoltam le. – ajánlotta fel.
-Nem tudom. Biztos?
-Persze. – Josh magára erőltetett egy mosolyt, majd elindult, utalva, hogy kövessem.
Az út alatt mintha mi sem történt volna, beszélgettünk. Úgy tűnik, a barátságunk nem fog ez miatt tönkremenni. Mindketten tettünk arról, hogy ne feszengjünk egymás közelében.
-Itt volnánk. – mondta, amikor leparkolt a ház előtt.
-Köszönöm, hogy elhoztál. És ezt a mai dolgot felejtsük el, rendben? – kértem.
-Mit is? – nézett értetlenül. Én csak elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsiból.
-Hé, Josh! – kiáltott mögülem egy ismerős hang. – Várj egy kicsit!
Kis idő múlva Niall már mellettem állt.
-Holnap neked is kell jönnöd két interjúra. – tájékoztatta Josh-t, közben pedig derekam köré fonta egyik karját. Aggódva figyeltem, hogy Josh vajon mit fog reagálni. De ő csak rám pillantott, és alig láthatóan bólintott.
-A menedzsment már szólt. Rendben. Akkor én most megyek. Sziasztok! – nézett vissza Niallre.
-Szia! – kiáltottuk egyszerre Niallel, megvártuk, míg elhajt, majd kézen fogva bementünk.
-Körülnéztél már? – kérdezett a nappaliban.
-Nem. Gondoltam, megvárom, amíg valaki bemutat mindent.
-Akkor hajrá! - mutatott a lépcső felé.

-Hú Niall, ez olyan gyönyörű! A földszint az emelethez és a tetőtérhez képest semmi! És ez a szoba… Biztos, hogy ez az enyém? – áradoztam.
Igen. – felelt nevetve, majd leült az ágyra. Én is lehuppantam mellé, és fejemet bizonytalanul Niall vállára hajtottam. Ő csak végigsimított hajamon, és odasúgta nekem, hogy szeret.
-Én is téged. – pusziltam meg arcát. – Valamit meg kell beszélnünk!
-Mondd csak! – bíztatott.
-Szóval… hogy… izé… Josh… Belém van zúgva. – böktem ki.
-Tudom. – vágta rá.
-És nem zavar?
-Most mondtad, hogy szeretsz. Miért zavarna?
-Hát jó. – pusziltam meg megint.
-A másik viszont ennél sokkal, de sokkal komolyabb dolog… Niall… - sóhajtottam. - Az van, hogy… Ezt még te sem tudod. Nem mondtam még el, hogy miért kerültem kórházba.
-Dehogynem. – vágott fura fejet.
-Nem. Igazából nem azért, mert kiszáradtam. Csak nem akartam, hogy megvessenek az emberek. Így nem tudja senki, csak a szüleim. - Niall ujjait az enyémek köré kulcsolta. – De jogod van hozzá, hogy tudd. Ahjjj… Ez nagyon nehéz… - csóváltam meg a fejemet lesütött tekintettel.
-Hanna. Mondtam, hogy bármit elmesélhetsz… Én a szívemmel szeretek. Nem a szememmel vagy az eszemmel. – kezemet még mindig szorította és simogatta.
-Niall… Engem… Megerőszakoltak. – könnyel teli szemekkel, félve néztem fel rá. Arca döbbent volt.
-Hogy mi? – tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Ki tette veled?
-Nem tudom. Azóta sem találják. Az arcát viszont nem tudom kitörölni az agyamból. Sajnálom, hogy csak most mondtam el…
-Figyelj! Én itt vagyok neked. Vigyázok rád! Érted? – törölte le az arcomon végi folyó könnycseppet. – Mindent megoldunk! – Niall mint még addig soha, úgy szorított magához. Nagyon sokáig ültünk így.
Ezzel újra megtört valami. Azt hiszem, akkor bizonyosodott be, hogy mennyit jelent nekem Niall. Hogy milyen szerencsés vagyok. S biztos lehettem benne, hogy mindig lesz mellettem valaki.