8. Fejezet - Keserves könnyek, jóleső szavak

8.FEJEZET

Keserves könnyek, jóleső szavak

Véleményem szerint négy féle ember létezik. Az egyik, aki sodródik az árral, és bebeszéli magának azt, hogy minden jó. A második, aki nem törődik semmivel és senkivel, nem értékeli az életet. A harmadik, aki depresszióban és félelemben él. És van a negyedik, aki el sem hiszi, ami vele történik. Nos, azt hiszem, én az utóbbi kettő között ingázom. Az, hogy eljutottam Londonba, ráadásul olyan emberek közé, akik nem vetnek meg, és szeretnek… Az… Leírhatatlan érzés. A legtalálóbb kifejezések erre az egészre, talán a boldog, a felhőtlen, a szeretettel teli, a bátorság és a bizonytalanság együttese és a rettegés… Igen, sajnos Az a szó is szerepel a listán. Pánik lett úrrá rajtam. A nyugtalanságom pedig nem alaptalan. Egy világhírű srác mellett a legnagyobb a valószínűsége, hogy megtalálnak, és megölnek, mint Ádámot. De már rájöttem, érdemes élnem! Sőt… Talán rosszul fogalmaztam. Én élni AKAROK!

Este Niallel éjfél körül estünk be az otthona ajtaján. A saját bénaságomnak köszönhetően szó szerint. De nem csak én voltam a hibás. Niall ugyanis letette a táskáját az ajtó elé, én pedig elvágódtam benne. Hurrá. Miután röhögtünk egy sort, megvacsoráztunk (vagy inkább meghajnaliztunk).
-Hú, én nem bírok többet enni. Köszönöm! – adtam fel a harcot.
-Ennyi? Ilyen keveset eszel? – csodálkozott.
-Nem, csak ilyenkor este már nem kívánom annyira. – mondtam. – De ennyiből megkérdezhetném, hogy hova fér beléd ennyi. – mutattam az üres tányérra.
-Ha egyszer finom… - vonta meg a vállát vigyorogva. – Nem akarsz maradni?
-Nem tudom. – húztam el a szám.
-Naaa. Most még vigyelek is el az éjszaka közepén? Tudod te, hogy milyen fáradt vagyok ennyi mászkálás után? – vigyorgott.
-Nem volt kötelező. És nem csak te. De jó.
-Szóval maradsz?
-Igen. – mosolyogtam.
-Akkor megmutatom a szobád. – állt fel, jelezve, hogy menjek. Aztán meg már ott sem volt.
-Te mindig ennyire rohansz? – szóltam utána.
-Bocsi. Már megszoktam, hogy rohanás az életem. – állt meg, hogy megvárjon. Amikor utolértem, még mindig nem indult, csak maga elé meredten ácsorgott.
-Hanna… Te szoktál olyat érezni, hogy túl gyorsan telik az életed? – kérdezte halkan.
-Nem. Az én időm általában nehézkesen, vaslábakon jár. Mintha nem akarna telni. Mintha ez lenne a kínzásom. – sóhajtottam. – De most, hogy itt vagyok, kicsit szaporább. Miért?
-Csak érdekelt.
-Valami baj van? – tettem kezemet a vállára.
-Hát… Kicsit félek, mert a rajongók egyre őrültebben viselkednek. Nem akarok olyan sorsra jutni, mint John Lennon, vagy akármelyik meggyilkolt sztár.
Teljesen lefagytam. A sírás kitörni készült belőlem, de erős maradtam. Nyeltem egy nagyot, hogy beszélni tudjak:
-Ilyenre ne is gondolj! Vannak testőreitek. Ők megvédenek titeket. De egyébként teljesen megértelek.
-Mindegy. Hagyjuk. Körbevezetlek, hogy mi hol van. – kezdett a lépcsőn felfelé lépkedni. – Nem jössz? –fordult vissza hozzám.
-Ööö… De. Persze. – Erőltettem egy hamis mosolyt magamra, majd követtem. Alig bírtam magammal. Csak zokogni volt kedvem. De mégsem mondhattam, hogy „Hé, hagyj, megyek bőgni!”. 

Miután mindent megtudtam, és agyon dicsértem a házát –ami tényleg gyönyörű, a szobám meg hű-, a lepakolt bőröndjeimből ráncigáltam ki egy pólót és egy leggingset aludni. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán a nappaliban (?) TV-ztem, amíg Niall is végzett.

-Mit nézel? – ült le mellém.
-Őszintén? Fogalmam sincs. – váltogattam erősen koncentrálva az adókat.
-Az jó. – bólogatott „elismerősen”.
-Szeretnék mindent megköszönni még egyszer. Jó volt beszélgetni, és sétálni. – mosolyogtam rá.
-Köszönöm, hogy eljöttél. – vágta rá. Én csak hitetlenül, de jókedvűen megráztam a fejem.– Na, ha gondolod, te bámuld csak ezeket az értelmetlen hajnali adásokat, vagy DVD-zz, de én megyek aludni.
-Én is álmos vagyok. – Alighogy kimondtam, ásítottam egy hatalmasat.
Felmentünk, jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán mindketten elmentünk végre pihenni. Becsuktam magam mögött az ajtót, és gondterhelt sóhajjal dőltem be az ágyba. 

Hirtelen rengeteg dolog kezdett kavarogni az agyamban. Az idegeim már nem bírták, és mivel már egyedül voltam, kitört belőlem a sírás. Azt hittem, nem fogja észrevenni. De tévedtem. Pár perc múlva halkan kopogás hallatszott az ajtó felől.
-Tessék? – szipogtam.
-Hanna, jól vagy? – jött sietve mellém. – Még le akartam menni a riasztót bekapcsolni. De hallottam... Gond van? Hiányzik valaki?
-Nem. Vagyis. Igen. De ezt hagyjuk. – zokogtam tovább.
-Mondd el! Könnyebb lesz, hidd el! – simított végig hátamon.

Akkor valami megtört, ugyanis beszélni kezdtem mindenről. Vagyis. Nem egészen. „Csak” Ádám történetét meséltem el. Niall kissé ledöbbenve hallgatott. Egy fél órát még vigasztalt, de aztán mondtam neki, hogy menjen csak aludni, már jól vagyok. Persze ez nem volt igaz. De még nem álltam készen, hogy mindent megtudjon, elejétől a végéig. Féltem, ha megtudja, innen is mennem kell, vagy annyira védeni próbálna, hogy látná a kárát. Bele sem mertem gondolni. Hát így aludtam én el aznap. Keserves könnyek és jóleső szavak között.

7. Fejezet - „Mert szívek őrzik, nem szavak.”

"Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet is. remélem tetszik. Bibibíí... Nekem holnap nincs suli, és volt időm megírni. :D Na nem ís írok mást. Nem akarok kötekedni. :d Jó olvasást! Vivus♥
P.S: Komizni ér! (Légyszi!) :)

7.FEJEZET

„Mert szívek őrzik, nem szavak.”

-Mi lenne, ha elmennénk várost nézni? – ajánlotta fel Niall, mialatt egy pohárba ásványvizet töltött.
Én csak zavartan megvontam a vállam.
-Látod? Ezt csinálta velem is! – rázta a fejét hitetlenül Josh.
-Hanna, figyelj! Attól, hogy a One Direction tagja vagyok, még beszélgethetünk. – nézett mélyen a szemembe Niall. Aztán mintha valamin elgondolkozott volna, felpillantott. – Időpontot a menedzsmentnél lehet kapni. – nevette el magát. Letette elém a vizet, és a pultra könyökölt.
-Ha-ha. Hányadik lennék, ha kérnék? – kérdeztem.
-Úgy… 50… 100… 200… Áh, mit tudjam én. – felelte vigyorogva. – Komolyra fordítva a szót. Ne a híres énemet lásd!...
-Szerintem egyszerűbb, ha máshogy kérdezed tőle. – szólt közbe Josh. – Szeretnéd látni Londont? – fordult felém.
-Hát persze, hogy szeretném! De nemsokára sötétedik. – húztam el a szám.
-Így jár, aki nem hajnali géppel utazik. – csóválta a fejét.
-És az miért probléma, ha esteledik? Tudod, feltalálták a kivilágítást. Ami nem mellesleg gyönyörű. És legalább nehezebben ismernek fel. – érvelt Niall is.
-De… - csendesedtem el. Aztán pedig hadarva kérdőre vontam. - Csak úgy megkérdezném, mikor szoktál te aludni?
-Este? – kérdezett vissza. – Egyébként meg holnap csak egy interjúnk lesz, semmi más. De az is csak délután.
-Hát jó. Oké. Menjünk. – egyeztem bele.
-Na végre! Devine, te jössz? – fordult a dobos felé, miközben elvette a slusszkulcsot a konyhapultról.
-Nem hiszem. El kell intéznem még pár dolgot. Majd bepótoljuk. – válaszolta.
-Csak nem a barátnőidhez mész már megint? – röhögött rajta Niall. Mivel elég bizarrul hangzott a dolog, értetlenül bambultam rájuk, magyarázatot várva.
-Niall így hívja a dobfelszereléseimet. – mondta Josh vigyorogva. – Ha gondolod, majd megmutathatom. – sütötte le tekintetét zavart mosoly és hajba túrás közepette.
-Szívesen. – mondtam, majd elkerekedett szemekkel az ajtót nyitó Niall után tekintettem. – Ha jól gondolom, most mennem kell… Vagy mi… - állapítottam meg. Sietve ejtettem Joshnak egy „Szia. Majd akkor találkozunk!”-ot, és gyors léptekkel Horan után eredtem. Mire kiértem, már a kocsiban ült.

-Jó lenne, ha a későbbiekben hagynád meginni, amit adsz. – javasoltam odahajolva az anyósülés felőli leengedett ablakhoz. Niall úgy tett, mintha nem hallaná, és lassan elindult. Én meg mehettem utána.
-Ez most valami hülyeséged akar lenni? Szórakozol velem? – vontam kérdőre idegesen. Nem felelt, csak alig láthatóan elmosolyodott.
-Csak hogy tudd, velem nem érdemes! – emeltem fel a hangom, hogy hallja.
-Mégis engeded. – mondta önelégült vigyorral.
-Hahh… Na elég legyen! Engedj be, ha nem akarod, hogy már az első napon elcsapjon egy busz. – utaltam arra, hogy már az úton sétálok. Látva, hogy erre sem reagál, egy nagyot sóhajtottam, és halkan folytattam. – Szeretnék beülni.
-Áhh… Már féltem, hogy a főúton is ilyen lassan kell mennem. – Niall lefékezett, és kinyitotta az ajtót. Megvárta míg beszállok, és bekötöm magam, majd gázt adott.
-Miért csinálod ezt? – érdeklődtem.
-Miért ne?
 Válaszul csak megráztam a fejem, és unott képpel néztem ki az ablakon.
-Na jó. Elárulom. Azért, hogy ne félj nekem kimondani, amit akarsz… - komolyodott el.
Egy fél percre csend lett, amit én törtem meg:
-Joshnak van kulcsa a házadhoz?
-Nem, nincs.
-De… Egyedül hagytuk. Nálad.
-Direkt ott hagytam neki egy pótkulcsot a kabátzsebében. Ha megtalálja, meglátogatja a csajait, ha nem, akkor meg megvár minket. – vigyorgott ördögien.
-Te nagyon gonosz vagy. – ráztam a fejem nevetve.
-Én? Dehogy. Csak szeretek mókázni.
-Én is szeretnék. De nem mindig megy. – sóhajtottam. – Még meg sem köszöntem ezt az egészet. Szóval akkor kezd…
-Várj! Megjöttünk. Majd séta közben elmondod. – mosolygott, miközben befordult egy parkolóba.

-Szóval. Köszönöm a leveleket, amiket írtál. Csakis azért lehetek itt, mert te vagy. Ha akkor este nem írsz… - bámultam a megviselt, november végi falevelekkel teli járdát. – Köszönöm, hogy felvetted velem a kapcsolatot skype-on is. Köszönöm, hogy… Tudod te egyáltalán, hogy mennyit segítettél nekem? – torpantam meg. Niall is megállt, és arcomat fürkészte.
- És te, hogy mennyi jót hoztál ki belőlem? Tudod, nagyon megérte ez az egész. Mert azt hiszem, egy nagyon jó barátra leltem. – Halk hangja épphogy megtörte a csendet. A kivilágított Big Ben, mosolygó szemeiben tükröződött felém. Csak azon járt az eszem, hogy én innen nem akarok visszamenni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezután. És arról sem, hogy hogyan mondjam el azt a súlyos titkomat, amit nemrég tudtam meg én is. Nem sodorhattam veszélybe, de elmenni sem akartam. Belecsöppentem egy normális világba… Egy számomra álomvilágba. És úgy gondoltam, ezt nem hagyhatom csak úgy a hátam mögött.

6. Fejezet - Life is a short trip

Sziasztok! Itt lenne a 6. fejezet. Remélem tetszik. Ez már valamennyivel hosszabb, mint az előzőek. Itt most ugrottunk egyet az időben, és a helyben. Ebben már ténylegesen benne van Niall, és Josh is. Nem is szaporítom a szót tovább! Jó olvasást!
Just some word: Vivus ♥

6.FEJEZET

Life is a short trip

-Hanna? – szólított meg a hátam mögül valaki, tipikus angolos kiejtéssel.
-Tessék? – fordultam hátra. Egy  barna hajú srác állt ott.
-Szia! Josh Devine vagyok. – köszöntött angolul, miközben egy pillanatra felemelte a napszemüvegét.
-Josh? Áh, szia! Én… Ööö… Te jó ég… - dadogtam. A One Direction dobosa gonosz mosollyal figyelte szenvedésemet.
-Niall küldött érted. Azt mondta, nem akarja, hogy a holnapi újság címlapján legyél. Én pedig szívesen vállaltam a fuvart. Hölgyem? – udvariaskodott nevetve. Felvette a két utazómat, és elindult… Valamerre… Valahova… Nem tudtam merre. Így megfogtam gurulós bőröndöm fogantyúját, és magam után húzva azt, követtem. Keresztülmentünk az egész épületen, és az egyik terminál melletti parkolón is.

Egy kék autó mellett álltunk meg. Josh kinyitotta csomagtartót, és berakta a cuccaimat. Én csak izgatottan figyeltem, közben pedig azon gondolkoztam, hogy „Errefelé minden srác atomhelyes, vagy csak káprázik a szemem?”.
-Nincs bezárva. – biccentett az ajtó felé. Bólintottam egyet, aztán megfogtam a zárat, de Josh egyből megkérdezte, hogy „Te akarsz vezetni?”. Én kínos vigyorral a fejemen megkerültem a kocsit, majd beültem az anyósülésre.  A visszapillantó tükörben láttam, ahogy éppen egy kottatartót (?) cibál ki valami alól, és bedobja a hátsó ülésre.
-Te mindig ilyen szótlan vagy? – kérdezte, miközben behuppant mellém.
-Nem. Csak… Olyan furcsa ez az egész. – válaszoltam.
-Csak nem izgulsz?
-Nem tudom. Talán… Egy kicsit. – sütöttem le a tekintetemet. – Egyébként még be sem mutatkoztam. Hanna Tavaszi vagyok.
-Tava… Mi? – nézett rám összeráncolt szemöldökkel.
-Tavaszi. De… Legyen akkor Spring. Ez az angol megfelelője. – vigyorogtam.
-Szóval akkor Hanna Spring?
-Igen. – bólogattam. Josh beindította a motort, és elindultunk. Már megint nem tudtam, hogy hova.

-Úgy tudtam, a sztárok fekete dzsippel, vagy limuzin szerű autókkal szoktak járni. – törtem meg az út alatt beálló csendet.
-Ááá… Én nem vagyok „sztár”. Inkább csak egy… Híresebb bandatag, aki nélkülözhetetlen a zenéhez. – felelte, miközben a kormányon dobolt.
-Értem. Ez jó! Nem vagy elszállva magadtól.
-Mindig próbálok a földön maradni. – vonta meg a vállát. – Milyen volt a repülőn? Nem féltél?
-Kicsit. De csak az elején. Olyan gyönyörűek voltak a felhők. Mintha vattacukor, vagy nem is tudom mi lett volna. – áradoztam.
-Te hol is laksz? – kérdezte.
-Budapesten. Te szereted Londont? – érdeklődtem én is.
-Igen. Nagyszerű város, majd meglátod. – mosolygott az utat figyelve, mert pont parkolt. – Hát, itt volnánk. Megérkeztünk.
-Ööö… Hova is? – néztem rá.
-Niall házához.
-Mi? – kerekedtek el a szemeim.
-Nyugi, nem nála fogsz lakni. – röhögött fel. Bólintottam egyet, aztán bátortalanul kiszálltam a kocsiból. Megvártam, míg Josh mindent kipakol, aztán a bőröndömet húzva a cipekedő srácnak magyaráztam olyasmiket, hogy „Mégis hol fogok lakni?”, „Jó, hogy tájékoztattatok…” vagy „Nem, nem tégla van benne, csak a cuccaim.”.

Még a nappaliban is vitatkoztam, amikor valaki lekiabált valahonnan az emeletről:
-Hallom össze is barátkoztatok.
-Hát persze! De magyarázd már el neki, hogy hol van a szállása. – ordított vissza Josh.
-Abban a lakásban, amit a srácokkal közösen vettünk. Ha nem tudunk a munka miatt hazamenni, akkor ott szoktunk aludni. – mondta ugyanaz a hang szaggatottan. Ahogy felnéztem a lépcsőre, elvigyorodtam. Niall sietett lefelé.

Amint leért, köszönt, és megölelt. Meglepődtem, mert tudtam, hogy az emberek itt sokkal közvetlenebbek, de nem gondoltam, hogy ennyire. Végül viszonoztam.
-Mi a baj? Nem vagy jól? – fürkészett, miután elengedett.
-De, azthiszem igen. – töröltem le egy örömkönnyemet. – Furcsa, de már nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire jó napom. És arra sem, hogy ilyen jó érzés boldognak lenni.  Nem hittem volna, hogy valaha eljutok Angliába. És… Jó, hogy látlak. – vallottam be. Niall újra átkarolt, aztán megkínált egy üdítővel.

5. Fejezet - Kiegészítő fejezet, felvezetés a történetre

Sziasztok!  Ez a fejezet, nem egy megszokott fejezet, és nem is hosszú. Inkább nem is mondanám fejezetnek, hanem inkább felvezetés a további, tartalmasabb cselekményekre. Hát, remélem tetszik, hosszabb részt majd remélhetőleg a hétvégén hozok.:) Köszönöm a két rendszeres olvasót. Ó, és ez sem lehet véletlen (Niall szerencseszáma a 3-as, ha jól tudom) :

5.FEJEZET

Kiegészítő fejezet,
felvezetés a történetre

Ledöbbenve bámultam a telefonom képernyőjét. Nem tudtam, és talán nem is akartam elhinni. Remegő kezeim között a BlackBerry-m szinte ugrált, ujjaim pedig bukdácsolva keresték a betűket a billentyűzeten. Végül sikerült egy értelmes szöveget bepötyögnöm és elküldenem. Akkor már üzenetben, mert Niall bekövetett.

„Hanna Tavaszi at 20:22 : Hogyan ’lássam meg a szépet’? Mindenki csak a rosszat mutatja. És nem akarok panaszkodni, csak…”

Alig telt el pár pillanat, már jött is a válasz. A szívem olyan gyorsan vert miközben olvastam, hogy féltem, szívrohamot kapok.

„Niall Horan at 20:22 : Nem. Semmi gond! Próbálj pozitívan hozzáállni az élethez! Ez lehet, bénán hangzik… Sőt, biztos. De beválik.:) Nem teszed meg, ugye? Nem tudom, mit terveztél, nem is akarlak faggatni, de… Ne! ”

Kis időbe beletelt, amíg teljesen le tudtam fordítani, mert olyan szófordulatot is használt, amit előfordulhat, hogy tanultam, de már nem emlékeztem rá. Könnyes szemekkel írtam a vissza. Nem tudtam mit, így egy egyszerű, de annál többet mondó válasz mellett döntöttem:

„Hanna Tavaszi at 20:23 : Köszönöm!”

A válasza pedig ez volt:

„Niall Horan at 20:24 : Mit?:) Sajnálom, most el kell mennem. Rádiózni megyünk a fiúkkal.”

Én gyorsan még megkérdeztem, hogy „melyikhez”, ő pedig gyors válaszolt, hogy „a BBC1-hoz”, aztán elköszönt. Hamar be is kapcsoltam a notebookot, amit Laura szerintem akkor már el is felejtett, és elindítottam a BBC-t. Nem egyből ők voltak, körülbelül fél órát kellett rájuk várnom. Jó volt hallgatni, ahogy életvidáman beszélgetnek és nevetnek. Aztán elhallgattak, és felcsendült a What makes you beautiful. A kórházi szobát vidámsággal töltötte fel. Már megint csak én voltam fekete.
A dal után, a műsorvezető kérdezősködni kezdett. Mindenről. Én pedig meglepődtem. Teljesen.

-Mi a legemlékezetesebb dolog, amit egy rajongóval éltetek meg? – érdeklődött a másik házigazda.
-Nem is tudom… Talán… Amikor egy vak lány azt mondta, hogy bár nem lát, gyönyörűnek gondol. – felelt legelőször Zayn.
-Ööö… Én erre azt hiszem, nem tudok válaszolni. Nem emlékszem, hiszen összesen már harmincöt lánnyal jártam. Javítsatok ki, ha rosszul tudom. – nevette el magát Harry a cikkekre utalva.
-Nagyon sok dolog repült már felénk. – mondta Louis.
-Ó igen… IPone-ok és minden féle női dolog is. – vágott közbe Liam.
-És te Niall? – kíváncsiskodott a műsorvezető. Szinte láttam, ahogy mindenki őt fürkészi.
-Nos… Öööö… Ma történt egy kisebb dolog, ha nevezhető „kicsinek”. Kaptam egy levelet, ami jócskán megrendített. De… Legyen ennyi elég. – beszélt Niall.

A továbbiakban már nem hallottam semmit, mert lefagyva ültem az ágyamon.
-Mi van? Ez komoly? – ráztam meg a fejem tágra nyílt szemekkel.

4. Fejezet - Ne tedd meg!

Halihóóó! Itt van a 4. fejezet! Beteg vagyok, unatkoztam, és ez lett a szüleménye. :D Remélem tetszik majd! Jó olvasást! Love: Vivus ♥

4.FEJEZET

Ne tedd meg!

A tweet elküldése után lehajtottam a notebook tetejét, és alig két percre tettem a fejem a párnámra, egy férfi kopogott be.

-Tessék! – mondtam erőtlenül.
-Szia… - A fehér ruhát viselő ember lapozott egyet a kezében lévő lapok között. – Hanna! Dr. Menrath Gyula vagyok, az orvosod. Az egyik ápolód szólt, hogy panaszaid vannak. Nos? Mik lennének azok?
-Nem tudok aludni. Rémálmaim vannak. – mondtam. Igazat mondtam, tényleg voltak rossz álmaim, de ezúttal nem az volt a fő cél, hogy kivizsgáljanak, vagy „meggyógyítsanak”.
-Értem. A történtekkel kapcsolatosak? – érdeklődött a doktor. Tekintetem lesütöttem.
- Igen is meg nem is.
-Szeretnél egy szakemberrel beszélni?
-Nem hinném, hogy szükséges. Csak rémálmok, amiktől nem bírom magam kipihenni. Semmi más bajom nincs. – ellenkeztem.
-Rendben. Ez esetben felírok neked egy nyugtatót, amitől jobban alszol majd. – firkantott valamit az egyik papírra, majd az ágyam végén lévő kórlapra is írt.
-Köszönöm. – hebegtem. Dr. Menrath biccentett egyet, majd elment.

Nyugtalanul néztem ki az ablakon. Kint zord, október végi idő volt. Az ég a szürke árnyalatait váltogatta, s a vastag felhőrétegen a Nap fénye épphogy átszűrődött. Bár a meleg kórházi szobában ültem, egy puha ágyban, mégis fáztam. Hidegséget éreztem, ami a csontomig hatolt. Fájt. Kínzott, hogy mindenki átvert, elhagyott, bántott. Nem értettem sem az embereket, sem saját magamat. Csak arra tudtam gondolni, hogy este, amikor hozzák a gyógyszereimet, s vele együtt az altatót, szépen örökre elalszom, s végre újra Ádámmal lehetek majd. Azt tervezgettem, hogyan tudnék többet megszerezni a tablettákból.

Végül inkább hagytam a témát, és az apám által behozott telefonomat kezdtem nyomkodni. Letöltöttem pár képet a One Directionról, hogy elalvás előtt tudjam őket nézegetni. Az idő hamar el is repült, sötétedni kezdett. Aztán eljött az este. Rápillantottam a telóm órájára. 20.00. volt. Gyógyszerosztás. Laura jött is mosolyogva. Én komoran pillantottam rá, de végül egy apró, halvány mosolyt ejtettem neki. A kis gurulós asztalkát az ágyam mellé tolta, és elkezdte adagolni a bogyóimat. Beharapott szájjal szólaltam meg:
-Figyi! – Laura figyelmesen hallgatott. - Ott egy táska a ruhásszekrény előtt. Apu hozta. Elvileg van benne egy sötétkék pulcsi. Az a kedvencem. Ide tudnád hozni? – mutattam az említett utazóra.
-Persze. – bólintott, majd odasétált, és nekem háttal matatni kezdett. Miközben keresgélt, és kérdezősködött, hogy „pontosan hogy is néz ki az a darab”, addig én óvatosan leemeltem egy doboz nyugtatót a többi mellől. Sajnáltam, hogy ehhez hazudnom kellett az egyetlen lánynak, aki szóba állt velem, sőt, a barátom lett, de nem tehettem mást.
-Bocsi, de nem találom. Csak egy rózsaszín van. – fordult felém széttárt karokkal és fejét csóválva.
-Semmi gond! A szüleim biztos elfelejtették belerakni. Akkor… Ezeket kéne bevennem? – pillantottam az éjjeliszekrényemre.
-Igen. Na, én továbbállok, ha nem gond. Tettem ki egy pohár teát is. – közölte kedvesen, majd a gurulós berendezéssel kibotorkált. Ahogy utánanéztem könnybe lábadt szemmel sóhajtottam egy hatalmasat, majd bevettem az előírt gyógyszereket. Bár akkor már teljesen mindegy lett volna. De csak lett volna. 

Kivettem a párnám alól az eldugott doboz altatót. Lassan letekertem a tetejét. Markomba körülbelül öt darab pirula borult. Egy ideig csak bámultam rájuk, aztán emelni kezdtem a karom. Már a számnál volt a kezem, amikor megrezzent a telefonom.

-Ezt nem hiszem el! Már meghalni sem hagynak? Az a kínzásom, hogy éljek? – hördültem fel. Odanyúltam a folyamatosan vibráló telómért. Megnéztem, mi volt az.  A twitter. – Hülye okostelefonok! – szitkozódtam. Ám szívem hirtelen egy hatalmasat dobbant. – Hogy mi??? ”Niall Horan Tweetelt neked”, „Levelet kaptál Niall Horantől”??? – olvastam az értesítéseket. Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, hogy valami álprofil, vagy ilyesmi. De nem az volt. Rányomtam a harmincadjára felugráló üzenetre. És tényleg ő küldte őket. Mindegyiket többször is. Az angol nyelvű levelekben és Tweetekben ezeket írta:

„Niall Horan at 20:15 : Szia Hanna! Ne csinálj őrültséget! Kérlek! Az élet sokszor borzalom, én is tudom, de meg kell látni a szépet! Lehet, hogy most máshogy gondolod, de butaságot követnél el! Kérlek!”

„Niall Horan: @Hanna9307! Írj vissza! Ne tedd meg!”

„Niall Horan at 20:17 : Nem kell ott várnod rám! Most is találkozhatunk! Megoldjuk! Itt! A Földön! Ne tégy butaságot!!! Hanna!”

„Niall Horan at 20:19 : Válaszolj! Még ha más el is hagyott, én itt vagyok! Meg a fiúk is! Mi csak értetek élünk, mert Ti –és köztük Te- adtatok nekünk sikeres életet! Ki tudja, most hol lennénk! Szóval te se foszd meg magad a boldog élettől!”