2. Fejezet - Ki ő?

Sziasztok! Hát... Még nagyon az elején vagyok mind a fejezeteknek, mind a látogatottságna és a komiknak. Próbálom minél gyorsabban hozni majd az új részeket. Ez most nem a legtartalmasabb rész, de muszáj volt megírnom, hogy értsétek a lényegét a történetnek, és tudjátok majd követni. A következő tartalmasabb lesz. ;) Love: Vivus

2.FEJEZET

Ki ő?

Amikor felébredtem, egyedül voltam egy kórteremben. Bár nem vártam mást, mégis csalódottan néztem körül. Egy lélek sem várt kezét tördelve, hogy magához ölelhessen. Ráadásul a szobában minden kék és fehér színű volt. Bah… Mivel nem tudtam mást tenni, visszafeküdtem, és a plafont néztem. Eszembe jutott Ádám. Ahogy öleltem. Minden olyan valóságosnak tűnt. Fejemben az a három szó motoszkált, amivel elbúcsúzott. „See you later!” Nem értettem, miért pont angolul. Talán az lehetett az oka, hogy együtt jártunk angolra, és nagyon szerettük. Már ovis korunk óta tanultuk. De még így sem tudtam kirakni a képet, s nem jöttem rá, hogy egyáltalán, hol voltunk. Csak egy rét szerű környékre emlékeztem. Gondolatmenetemet egy ápolónő zavarta meg.
-Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen, miközben az infúziómon állított valamit.
-Ha azt szeretné, hogy hazudjak, akkor megteszem. De igazából nagyon rosszul.  – feleltem.
-A fejed fáj? Mert az előfordulhat eszméletvesztés után. Vagy… Máshol? – nézett rám szomorúan a történtekre utalva.
-Nem. Az a legkevesebb. Már megszoktam, hogy egyedül vagyok, és nem segítenek. Senki sem törődik velem, és az érzéseimmel. – bukott ki belőlem.
-Akarsz róla beszélni?
-Nem tudom.
-Én itt vagyok mindig. –  Csak akkor tűnt fel, hogy milyen fiatal volt ez a nő.  Talán még pályakezdő lehetett.
-Köszönöm. – bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Nem nagyon ment. Az ápoló biccentett egyet, majd kiment.
Pár perc múlva anyám rontott be a nyugis, merengésre alkalmas helységbe. Rögtön az ágyamhoz lépett.
-Hanna! Mi történt? Jól vagy? – kérdezte.
-Nem, nem vagyok jól. És nem szeretném emlegetni. – válaszoltam enyhe gorombasággal a hangomban.
-Biz… - vont volna kérdőre, de megcsörrent a telefonja. Fél szemöldökömet felvonva néztem rá. – Bocsánat, de ezt muszáj felvennem. – rázott le egyszerűen, majd kisétált a folyosóra.
-Jellemző… - mordultam fel a fejemet rázva. Körülbelül fél óra múlva jött csak vissza. Aztán közölte, hogy el kell mennie, de előbb felsoroltatta velem, hogy mit hozzon. Felírta egy papírra, majd mielőtt távozott, benyögött egy „Apád nem biztos, hogy be tud jönni ma” mondatot. Az egészet letudtam egy „megint hamisíttal”, és dühösen vágtam magam hátra. Hirtelen felindulásból megnyomtam a nővérhívó gombot. Ígéretéhez hűen, a nő azonnal ott termett.
-Mi a gond? – pillantott rám kissé kétségbeesett arccal. Aztán amikor látta, hogy nincs semmi komoly, megenyhült. – Szükséged van valamire?
-Igazából… Szétunom magam itt. Semmim sincs velem. Nem tudja, hogy a hátizsákom hol lehet?
-Egy táskát sem hoztak be veled. - csóválta fejét. – Miért kellene?
-Jól jönne egy kis zene. És azt sem bánnám, ha tudnék internetezni. Vagy olvasni.
-Kölcsönadhatom a zenelejátszómat és a notebookomat… - ajánlotta fel.
-Azt nagyon megköszönném. Ööö… Lehet egy kérdésem?
-Persze!
-Tegezhetem? Olyan fiatal.
-Igazából nem is értettem, hogy miért magázol. – vigyorodott el. – Egyébként… Laura vagyok. 27 éves. – nyújtotta felém karját.
-Én meg Hanna. 19 vagyok. – ráztam vele kezet.

Így történt, hogy hamarosan zenét hallgattam és neteztem. Éppen egy blogot nézegettem, amikor az Ipodból felcsendült egy lassú dallam, s vele együtt egy iszonyatosan jó hangú ember is. A szöveg mélyre, a szívemig hatolt. Lehunyt szemmel hallgattam, s egykét könnycsepp is lecsordult az arcomon. Az egyik srác részétől libabőrös lettem. Hihetetlen volt. Amikor a dalnak vége lett, megnéztem a címét.
-Moments. – olvastam halkan. Szerencsémre Laura pont belépett ellenőrizni, úgyhogy letámadtam. – Ezt kik éneklik? – mutattam felé a képernyőt.
-A One Direction. Egy fiúbanda.
-És ezt a részt ki? – tartottam oda neki a füles egyik felét, majd beletekertem a számba.
-Ó. Ez Niall Horan. – mosolygott. Megköszöntem a segítséget, majd azonnal pötyögni kezdtem. Először rosszul írtam be a keresőbe a nevét, de mivel a google a barátom, segített. Minden dolgot elolvastam, amit csak találtam. Megtudtam, hogy pont olyan idős, mint én, ír származású és megállapítottam, hogy gyönyörű szemei vannak. Rákerestem magára a bandára is a YouTube-on. Sorra hallgattam meg a dalaikat. Megnéztem a klippjeiket.
-One Direction funny moments – olvastam fel. Megvontam a vállam, és rákattintottam. Ahogy a videókat nézegettem, egyre jobban kezdtek érdekelni. A nevetésük, a viselkedésük, a kedvességük megragadott. És sok-sok év óta, végre őszintén tudtam mosolyogni.