9. Fejezet - Féktelen harc?

Sziasztok! Jajj.. Uhh.. De régen írtam már. Nagyon sokat késtem. Bocsánat.:/ Megígérem, ha megírtam a felvételit, akkor sűrűbben jönnek majd a részek. De komolyan! Nem bírom kivárni, hogy eljussak a legizgalmasabb részekig!:) Hát itt lenne a nem túl jó 9. fejezet. Sajnálom, hogy ilyen sokára...:/ És hűűűű meg haaaaa... Majdnem 1000 látogató ! *.* Nagyon köszönöm! És 4 rendszeres olvasó is! Köszönöm köszönöm köszönöm!! I love my readers!♥
Shine!, Vivus

9.FEJEZET

Féktelen harc?

 ~Asparing emotions~

-Jó reggelt! – köszöntem unottan csoszogás közben. Még kissé kómás voltam, mert akkor ébredtem.
-Reggelt! – mosolygott rám Niall. A konyhapultnál ült, és az ő arca is még fáradt volt. – Cuki a pizsid!
-Ööö… Köszi? – bambultam értetlenül. Aztán lepillantottam a felsőmön lévő szövegre. – Hé! – néztem rá hitetlenül. – Nem ér leszólni! Ezt igenis komolyan gondolom!
-Aha. – bólogatott. – Ha szeretnéd, szólok neki…
-Juj, ez komoly? – pattantam le a székről, amire beszélgetés közben leültem. Elkezdtem sikítozni és ugrálni, játszva a hatalmas rajongót.
-Na jó… Ezt hagyd abba. – komolyodott el. – Inkább tényleg elveszlek, csak ne sikoltozz hajnali 11 órakor.
-Honnan veszed, hogy a „Marry me Niall” szöveg alatt téged értelek? – kérdeztem.
-Megérzés. – nevetett.
-Amúgy az út előtt vettem. Gondoltam, jó poén lesz. – nevettem.
-Bejött. Jobban vagy? – fürkészte arcomat.
-Igen. – sütöttem le tekintetemet. – Köszönöm.
-Akármi van, nyugodtan mondd csak el! – Niall mellém lépett, és megölelt.
-Tudod… - kezdtem mondandómba a vállán pihentetve fejemet. – Még soha nem nyíltam meg ennyire senki előtt sem.
-És az jó?
-Nem tudom. Talán igen.
-Talán? – tolt el magától.
-Igen. Nem tudom, hogy ez jó e... De örülök neki.
-Én is. – nyugtázta. – Mit reggelizzünk? Vagyis ebédeljünk?
-Nando’s-t! Légyszi! Még sosem ettem ott. – vigyorogtam.
-Imádlak! – vágta rá, és már nyúlt is az IPhone-járért, hogy tárcsázza őket. Szinte bele sem szólt, már tudták, ki ő, és mit szeretne rendelni.
Pár perc múlva már a reggeli-ebédünket falatozgattuk. Többször is megjegyeztem, hogy isteni a Nando’s-os csirke szárny. Niallt valószínűleg már az őrületbe kergethettem, mert nem hiszem, hogy tudott a kajájára koncentrálni. Előfordul. Miután végeztünk, megbeszéltem vele, hogy aznap este már nem alszom nála. Azt mondta, hogy megvárjuk Josht, -mert átugrik valami „szörnyen fontos és titkos szervezkedés” miatt-, és aztán elvisz a szállásomhoz. Ráhagytam, nekem végülis teljesen mindegy volt. Gondoltam, addig megnézem a kertet, így kiindultam. Aztán persze rájöttem, hogy valami normális ruhát kéne felvenni, ezért ugyanazzal a lendülettel sarkon is fordultam, és felszaladtam a szobámba. Kipakoltam pár cuccot a bőröndömből. Döbbenten siklattam végig tekintetemet a sok szürke és fekete göncön. Ez is tükrözte az otthoni, régi érzéseimet. Képtelen voltam az élénk, vidám színek felismerésére. Minél jobban befordultam, elzárkóztam a világtól, annál jobban sötétedett be körülöttem is minden. De amióta megismertem Niallt -aki szinte kiráncigált a depresszióból-, egyre jobban hiányoztak a színek is. Már az első skype-ozás után azon kaptam magam, hogy színes ceruzával firkálgatok minden féle hülyeséget. Nos, végül egy fekete csőgatyám, egy fehér egyszerű pólóm és a szürke LA mintás pulcsim mellett döntöttem. Gyorsan megfésültem a hajam, és felkötöttem. Felvettem a retro keretes szemüvegem, aztán felkapva a „Just One Hug” feliratos füzetemet és a BlackBarrymet, lerohantam a földszintre, onnan pedig végre ki a kertbe. Bár a novemberi és a Londoni időjárást megszégyenítő módón a Nap csakúgy szikrázott, mégis hűvös volt. Nem hideg, csak kellemesen borzongató. Jól esett. A kert gyönyörű, rendezett volt. Sövénnyel körülvett, füves terület, kisebb virágoskerttel. A fák már szinte teljesen megadták magukat a lassan, de annál erélyesebben előre törekvő télnek. Ahogy beszippantottam a friss levegőt, a tekintetem megakadt egy hintán. Odamentem, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A fa ülőkét már elkezdte benőni a moha, a kötél pedig kissé megviselt állapotban volt, és egy idősebb fa széles ágára volt felkötve. Körülnéztem, aztán ráültem. Úgy gondoltam, már ideje bekapcsolnom a telefonomat. Amint kivilágosodott a képernyő, elkerekedtek a szemeim. 117 nem fogadott hívást, és 19 SMS-t jelzett. Alighogy megnyitottam volna valamelyiket is, egyből csörgött a telefonom. Ismeretlen számot írt, de sejtettem, hogy ki lehet az.
- Tessék! – szóltam bele.
-Hanna! Az Isten szerelmére, miért nem vetted fel azt a rohadt telefont? Hol vagy? Mit csinálsz most? – kezdett hadarni valaki a vonal másik végén.
-Apa, nyugalom! Szóltam, hogy mikor és hova megyek. De ti nem is foglalkoztatok velem.
-Nem gondoltam volna, hogy el is mész! Szóval most Londonban vagy?- aggodalmaskodott apám.
-Igen.
-Akkor most azonnal visszautazol! Most! A Legközelebbi géppel! –kiabált.
-Nem. Minek? Azért, hogy újra depressziós legyek? Hogy megint az öngyilkosságon gondolkozzak minden egyes nap? Itt legalább új életet kezdhetek. Boldog lehetek. – hadakoztam.
-Öngyilkosság? – döbbent le.
-Igen. Ja, hogy ti erről is lemaradtatok? A kórházban elloptam egy doboz altatót, ha tudni akarod. Reménytelen voltam, de valaki kimentett. És hozzá jöttem most. Vele vagyok.
-Hanna, a tűzzel játszol! Veszélyben vagy, értsd meg! Bármikor rád találhatnak… - kezdte nyugtalan hangon.
-Nem érdekel! Akkor legalább azzal a tudattal halhatok meg, hogy volt életem! – vágtam a szavába.
-Legalább a neved és a telefonszámodat változtasd meg! – kérlelt.
-Elgondolkozom rajta. – válaszoltam, és kinyomtam. Hogy ne zaklassanak tovább, újra kikapcsoltam a telefonomat, és a zsebembe csúsztattam. Idegesen löködni kezdtem magam. Aztán megálltam, és kinyitottam a füzetet. Hirtelen rengeteg érzelem és gondolat kezdett el kavarogni a fejemben. Rájöttem, hogy még nagy harc vár rám. De talán lesz, aki segít megnyerni. Megragadtam a füzethez tartozó tollat, és írni kezdtem. Mindent… Az összes eddigi fájdalmamat. Burkoltan a titkaimat. A múltat. A jelent… Egy újabb, az életemről szóló dalszöveg született, ezúttal angolul. Amikor végeztem, elgondolkozva, remegő kézzel hajoltam a lapok fölé. Pár pillanat múlva két tenyér pihent meg vállaimon, aztán lassan lefelé csúsztak, és ujjai az enyémek köré kulcsolódtak. Óvatosan felsegített, és megragadva magához húzott. A puha kezek tulajdonosa mélyen a szemembe nézett. Én a hajába túrtam, ő pedig egyre csak szorított. Csak egy ölelés volt… S mintha azt sugallta volna, hogy nem akar elveszteni… Mintha tudná az összes titkomat… Mintha belelátna fejembe… Mintha… Értene…