11. Fejezet - Bizalom

Sziasztok! Először is... Minden kedves olvasómnak nagyon boldog, és élményekben gazdag boldog új évet kívánok!:)
Másodszor... 1400 látogató és 6 rendszeres olvasó?? Te jó ég! Nagyon köszönöm! El sem hiszem.
Harmadszor... Itt lenne a 11. fejezet. Igazából teljesen más lett volna, de hát ez már csak így van... Leülök egy alap ötlettel, de aztán elkalandozok, és teljesen más jön ki. :D
Remélem tetszik, jó olvasást!
Shine, Vivus
Ui.: I♥My Readers! 

11.FEJEZET

Bizalom

Miután eltávolodtunk egymástól, Niall, arcát a nyakamba temetve megölelt, és egy apró puszit nyomott oda. Én lehunyt szemekkel szorítottam magamhoz, miközben ujjaimmal tarkóján játszottam. Jó érzés volt egy kis megnyugvást találni. Melengető ölelése biztonságot adott. Boldogság árasztott el. Legalábbis egy részemet. Mert olyan voltam, mint téli napsütésben egy betonfal. Nap felőli oldalam messzetűnően fel-felcsillant s forró volt, de az árnyékos részemen még mindig ott volt a fagyos dér.
-El kell mennem, elintézni egy-két dolgot. – súgtam Niall fülébe.
-Rendben. Menj csak! – engedett el mosolyogva.
Beszaladtam a nappaliba, hogy kihozzam a kistáskám, majd kifelé indultam.
-Hé! – fogta meg valaki a csuklóm. – Később találkozunk! – húzott magához Niall. Lányos zavaromban elvigyorodtam. Kaptam egy apró csókot, és végül kiengedett.
-Te mész valahova? – fordultam vissza hozzá az ajtóban.
-Már nem. Itt várlak. – Arca feltűnően virult. Elég volt ránéznem, s máris mosolyogtam én is.
-Oké. Nemsokára jövök. Szia!
-Szia!

London utcáin sétálgatva próbáltam feldolgozni az aznap történteket. A telefonomat dühösen vettem ki a táskámból. Nem értettem semmit. És senkit. Kikerestem a névjegyzékből egy számot, és tárcsáztam.
-Szia! Légy szíves találkozzunk az Oxford Streeten.
-Azon belül hol? – kérdezett vissza.
-Ahol a Park Streettel találkozik. – válaszoltam.
-Rendben. Pont a közelben vagyok. Pár perc és ott leszek! – mondta, majd kinyomta.

Gyors léptekkel lesétáltam addig. Azt terveztem, megnézem a Hyde parkot. Ott akartam gondolkozni. De végül felgyorsítottam a dolgokat.

Tényleg nem telt sok időbe, kevés várakozás után már meg is láttam. Vidám kisugárzása már messziről hatott. Én viszont komoly voltam. Nagyon.
-Josh, mi akart ez lenni? – kezdtem, meg sem várva, hogy köszöntsük egymást.
-A délelőtti? – fürkészte arcomat.
-Igen. – bólintottam.
Josh pár pillanatig beharapott ajkakkal tétovázott, majd kissé bizonytalanul elém lépett.
-Csak ennyi… - mondta, és hajolni kezdett felém. Én viszont hirtelen ellöktem magamtól.
-Josh, ne! Én már Niallé vagyok! Ezt akartam elmondani! Csak tisztázni akartam… - hadartam.
Pár pillanatig csendben álltunk egymással szemben, de végül Josh megszólalt:
-Oh… Hát… Bocsánat.
-Nem. Semmi gond. Hiszen nem tudtad. Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Csak… Ha adtál volna egy kis időt, ez nem történt volna meg… - beszéltem. – Gond, ha én most megyek? Várnak…
-Nem, nem gond. Hazavigyelek? Nem messze parkoltam le. – ajánlotta fel.
-Nem tudom. Biztos?
-Persze. – Josh magára erőltetett egy mosolyt, majd elindult, utalva, hogy kövessem.
Az út alatt mintha mi sem történt volna, beszélgettünk. Úgy tűnik, a barátságunk nem fog ez miatt tönkremenni. Mindketten tettünk arról, hogy ne feszengjünk egymás közelében.
-Itt volnánk. – mondta, amikor leparkolt a ház előtt.
-Köszönöm, hogy elhoztál. És ezt a mai dolgot felejtsük el, rendben? – kértem.
-Mit is? – nézett értetlenül. Én csak elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsiból.
-Hé, Josh! – kiáltott mögülem egy ismerős hang. – Várj egy kicsit!
Kis idő múlva Niall már mellettem állt.
-Holnap neked is kell jönnöd két interjúra. – tájékoztatta Josh-t, közben pedig derekam köré fonta egyik karját. Aggódva figyeltem, hogy Josh vajon mit fog reagálni. De ő csak rám pillantott, és alig láthatóan bólintott.
-A menedzsment már szólt. Rendben. Akkor én most megyek. Sziasztok! – nézett vissza Niallre.
-Szia! – kiáltottuk egyszerre Niallel, megvártuk, míg elhajt, majd kézen fogva bementünk.
-Körülnéztél már? – kérdezett a nappaliban.
-Nem. Gondoltam, megvárom, amíg valaki bemutat mindent.
-Akkor hajrá! - mutatott a lépcső felé.

-Hú Niall, ez olyan gyönyörű! A földszint az emelethez és a tetőtérhez képest semmi! És ez a szoba… Biztos, hogy ez az enyém? – áradoztam.
Igen. – felelt nevetve, majd leült az ágyra. Én is lehuppantam mellé, és fejemet bizonytalanul Niall vállára hajtottam. Ő csak végigsimított hajamon, és odasúgta nekem, hogy szeret.
-Én is téged. – pusziltam meg arcát. – Valamit meg kell beszélnünk!
-Mondd csak! – bíztatott.
-Szóval… hogy… izé… Josh… Belém van zúgva. – böktem ki.
-Tudom. – vágta rá.
-És nem zavar?
-Most mondtad, hogy szeretsz. Miért zavarna?
-Hát jó. – pusziltam meg megint.
-A másik viszont ennél sokkal, de sokkal komolyabb dolog… Niall… - sóhajtottam. - Az van, hogy… Ezt még te sem tudod. Nem mondtam még el, hogy miért kerültem kórházba.
-Dehogynem. – vágott fura fejet.
-Nem. Igazából nem azért, mert kiszáradtam. Csak nem akartam, hogy megvessenek az emberek. Így nem tudja senki, csak a szüleim. - Niall ujjait az enyémek köré kulcsolta. – De jogod van hozzá, hogy tudd. Ahjjj… Ez nagyon nehéz… - csóváltam meg a fejemet lesütött tekintettel.
-Hanna. Mondtam, hogy bármit elmesélhetsz… Én a szívemmel szeretek. Nem a szememmel vagy az eszemmel. – kezemet még mindig szorította és simogatta.
-Niall… Engem… Megerőszakoltak. – könnyel teli szemekkel, félve néztem fel rá. Arca döbbent volt.
-Hogy mi? – tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Ki tette veled?
-Nem tudom. Azóta sem találják. Az arcát viszont nem tudom kitörölni az agyamból. Sajnálom, hogy csak most mondtam el…
-Figyelj! Én itt vagyok neked. Vigyázok rád! Érted? – törölte le az arcomon végi folyó könnycseppet. – Mindent megoldunk! – Niall mint még addig soha, úgy szorított magához. Nagyon sokáig ültünk így.
Ezzel újra megtört valami. Azt hiszem, akkor bizonyosodott be, hogy mennyit jelent nekem Niall. Hogy milyen szerencsés vagyok. S biztos lehettem benne, hogy mindig lesz mellettem valaki.