12. Fejezet - The first trial

Sziasztok! Volt egy kis időm, és bevallom, nem bírtam ki, hogy ne írjam meg. Szóval itt lenne a 12. fejezet. Most már inkább nem mondok semmit, hogy mikor lesz kövi rész. Lesz amikor lesz. :D
Az az igazság, hogy ez nem a legjobb rész, de hát van ilyen, nézzétek el nekem. A következő ígérem, sokkal jobb lesz.
Leírom az egyik ötletemet is, ami valamelyik nap jutott eszembe. Szóval, lehet lesz egy olyan verziója ennek a történetnek, amiben nem az 1D fog szerepelni. Átírom a neveket és a szereplők személyiségét végigvezetem majd a történeten mindenkinek találok majd ki egy karaktert. Az alap történetet majd kipofozom, kiegészítem néhány plusz fejezettel, jelenettel, lényeges dologgal. Az az igazság, hogy kezdem unni a történetet (meg azt, hogy lényegében nem tudom, csak a Hanna személyiségét formálni), kezd egy kissé sablonossá válni /szerintem/, szóval lehet, hogy így fogom folytatni. Persze vele párhuzamban lehet ezt is írom majd, de majd meglátjuk. Na mindegy, az a lényeg, hogy ez nem rögtön lesz, hiszen sokat kell majd vele dolgoznom. Nyugodjatok meg, ugyanúgy olvashatjátok majd ezt a sztorit is.:)
Hjajj egy regényt írtam. És te jó ég! Harmincszor írtam, hogy "lesz". Na de segáz, jó olvasást!;)
Shine, Vivus♥

12.FEJEZET

The first trial

Miután beavattam Niallt életem újabb sötét részletébe, kipakoltam a cuccaimat a szobámban, amit arra az időre kaptam, míg Londonban voltam. Mire mindezt megcsináltam, beesteledett. Niall azt akarta, hogy menjek át hozzá, de rávettem, hogy maradjon inkább ő. És úgy is lett.
A nappaliban, halk zenével a háttérben, összebújva beszélgettünk. Kicsit – sőt, nagyon – furcsa volt még ez az egész helyzet. És fájt, hogy nem mondhattam el a legnagyobb titkomat. Tudtam, hogy egyszer biztosan kiderül minden, hiszen nem kerülhettem cikkekbe, mert akkor azonnal megtaláltak volna. A gondolatok sajnos csak kavarogtak a fejemben, de nem oszthattam meg azzal az emberrel, akiben a legjobban bízok. Nem akartam veszélybe sodorni. Persze tisztában voltam vele, hogy mindent megtenne azért, hogy biztonságban legyünk… De ő nem ismeri ezeket az embereket. Ezek bármire képesek.

Reggel a kintről beszűrődő zajra keltem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem az ágyamba, és kisebb szívinfarktust kaptam, mert hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Az ágy szinte kilökött magából, úgy pattantam fel. Lementem a földszintre, ahonnan zajok hallatszódtak.
-Jó reggelt! – mondtam kissé rekedtes, tipikus „most keltem” hangon.
-Neked is! – mosolygott rám Niall a konyhapult mögül.
-Mit csinálsz? – kérdeztem közelebb lépve hozzá.
-Készítettem teát. – fogta meg kezemet, s lassan magához húzva megcsókolt. – Kérsz? – folytatta.
-Ühümm. – bólogattam.
Niall töltött nekem is, én pedig közben felültem az egyik bárszékre.
-Mész ma valahova? – érdeklődtem, miközben elvettem tőle a csészémet.
-Ja. Két interjúra, és egy rádióhoz. Plusz lesz egy koncertünk. Aztán meg dedikálás.  – sorolta gondterhelten. – Nem akarsz minket megnézni?
-De! – vágtam rá. -  De nem ma. Apámmal kell beszélnem. Szerintem… Intéznem kéne magamnak sulit. Minimum valamilyen levelezőit.
-Meddig maradsz?
-Nem tudom. Igazából ide szeretnék költözni. Lehet, keresek valami albérletet. Nem akarok visszamenni. Semmi kedvem hozzá.
-Ha valamiben tudok segíteni, akkor szólj! Tudod, megbeszéltük.
-Igen. Tudom, és köszönöm. Olyan jó, hogy vagy nekem! Szeretlek… - mondtam, majd megcsókoltam. – Finom a tea! – böktem ki, miután eltávolodtunk egymástól.
-Louis érdeme. – vonta meg a vállát. – Mániákusan szereti. Elnevettem magam, majd egy dallamra lettem figyelmes.
-Csörög a telóm. Mindjárt jövök. – adtam Niallnek egy apró puszi, és otthagytam. 

Felmentem, mert a szobámban maradt a mobilom. Mire felértem, még mindig szólt a csengőhangom.
-Halló? – szóltam bele.
-Hanna, te vagy az? – kezdett hadarni valaki a vonal másik végén.
-Igen, apa. Én vagyok. Miért hívsz?
-Feléd tartanak! Rájöttek, hogy Angliában vagy! – Apám hangja remegett. Szóval ő is félt.
-Mi??? Hogyan??? Apa!!! – emeltem fel a hangom.
-Megjelent rólad egy cikk az újságban. Miért nem mondtad, hogy akivel vagy, híres? Miért?
- Mi van? Ott, Magyarországon megjelent egy cikk rólam? – Nem értettem, hogy mi történt.
-Itt is. Meg még úgy ötvenezer lapban. – kiabált apu.
-De az hogyan történhetett? Milyen kép van benne? Fotózd le vagy scanneld be mindet, ami nálad van, és azonnal küldd el! Most! – nyomtam ki.
Két perc múlva már jelzett is a BlackBerry-m, hogy e-mailem érkezett. Egy pillanatot sem hezitálva nyitottam ki az üzenetet. Négy oldal írást és képet küldött különböző magazinokból. Rányomtam az elsőre, és amikor megláttam a fotókat és elolvastam a főcímet, rosszul lettem. Niall pont akkor lépett be, és mivel látta az arcomon, hogy nincs minden rendben, rögtön jött, és segített leülni.
-Mi a baj? Hanna! Mondj valamit! – aggodalmaskodott.
-Cikkek. – nyögtem ki.
-Milyen cikkek? Rólad?
Válaszul csak bólintottam.
-Mutasd! – mondta sóhajtva, viszont nyugodtabban, majd fejét az enyémnek döntötte. Ő egyszerű, minden napos pletykának fogta fel. Én viszont nem. Mert tudtam, hogy ezen múlik az életem. És még sok mindenki másé. Köztük lehet, hogy az övé is.
-Nem Niall. Ez nem igaz! Van kép is, de nem igaz! Nem akarom, hogy lásd. – tiltakoztam.
-Mi? Hanna, tudnom kellene valamiről? – vont kérdőre, de mindvégig a szemembe nézett.
„Nem is tudod mennyi mindenről…” – gondoltam.
-Nem! Vagyis. Ahjjj… - sütöttem le tekintetemet. Niall kérdőn és értetlenül nézett rám, majd kikapta a kezemből telefonomat.
-Ne! Niall! – szóltam rá, de mit sem ért.
-Ez mi? Hanna! Mi ez a fotó? – kezdett rajta is eluralkodni az idegesség.
-Niall… Ezt csak rosszkor kapták le! Én nem engedtem neki! Ellöktem magamtól, és elmondtam neki, hogy veled vagyok. Hogy együtt vagyunk! – mentegetőztem, teljesen jogosan.
-Aha. És utána hazafurikázott. – mondta megvetően.
-Hidd el! Én csak az igazat mondom!
-Nem tudom, Hanna. Nem értek semmit. Te… Megcsaltál Josh-sal?
-Dehogy!... Ezt nem bírom felfogni. Pont te, aki olyan könnyedén veszed a médiát, és ebben élsz, pont te veszed be ezt a szemetet? Jó… Legyen… Eleinte nem tudtam, mit érzek valójában. De miután megtörtént az első csókunk… Azután rájöttem, hogy kiért érdemes élnem. Mert nekem már csak te maradtál. Senki másom sincs. És ha te most elmész, és összeveszünk… - magyaráztam könnyek közepette.
-Sajnálom, hogy csalódnod kell bennem. – Mondta, lehajtott fejjel.
Pár pillanatig még némán álltunk. Kétségbeesetten és könyörögve néztem rá. De ő csak megfordult, és otthagyott. Ott… Egyes egyedül. Egy idegen házban. Idegen helyen. Cserben.