1. Fejezet - See you later

Sziasztok!! Meghoztam az első fejezetet. Huh... Remélem nem lett túl ijesztő. Nem akarlak titeket elrettenteni a blogtól. Kérlek titeket, ha rátaláltatok a blogra, és tetszik is, írjatok komikat. Nagyon örülnék neki. Jó olvasást!
Love, Vivus:)

1.FEJEZET

See you later

Gondolataimba merülve siettem haza egy későre elnyúlt nyelvóráról. Csend volt. Lépéseim visszhangoztak a sötét, keskeny utcán. Arcomat hideg szél fújta. Tél volt, és fáztam. Senki nem tartott velem, pedig több franciára járó diák is lakik az utcámban. Nem értettem, és soha nem is fogom megérteni, miért voltam kitaszított. Miközben rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak fejemben az életről, lekanyarodtam. Rövidíteni szerettem volna, úgyhogy egy elhagyatott, megrongált játszótéren mentem keresztül. Szemeim előtt már csak egy meleg vízzel teli fürdőkád lebegett. Csak ennyit akartam. Ennyi volt a célom. Semmi több. Lábaim alatt a kavicsok zörögtek, aztán rátértem a járdára. Amikor már kiértem volna a kísérteties játszótérről, az út mellett egy támla nélküli padon három férfi ült. Jól emlékszem rájuk. Kettő közülük csuklyát viselt, a harmadiknak viszont barna haja volt. Arcuk beleégett az agyamba, és valószínű, hogy soha nem is fogom tudni kitörölni őket emlékeim közül. Szigorú tekintettel, csak előre néztem, miközben elhaladtam mellettük. Éreztem, hogy ezek rossz emberek, így próbáltam elkerülni a szemkontaktust. Amikor már kezdtem egy kicsit megnyugodni, utánam szólt az egyik:
-Hé cica! Te ott! Állj már meg! Hé! – Hátra nem nézve sikoltozva futni kezdtem, hátha attól elijednek, vagy pedig meghallja valaki. De mind hiába… Az egyik csuklyás váratlanul a karom után kapott. Nagyon erősen szorított, ezért felszisszentem.
-Engedjen el! – kértem kétségbeesetten.
-Miért? – kérdezett vissza nyájas hangot tettetve.
-Csak engedjen el! – kiáltottam.
-De harcias valaki. – mondta ugyan olyan hangsúllyal.
-Kérem! – gördült le az arcomon egy könnycsepp. A férfi az arcomhoz nyúlt, de én elrántottam magam tőle, és sikerült kiszabadulnom fogásából. Őrült módon kezdtem rohanni hazafele, de az ember utánam iramodott. Sosem voltam sportember, de akkor az adrenalin szintem valószínűleg az egekben járt. Fülemben dobogott a vér, a szívem olyan gyorsan vert, hogy már a szívroham határán voltam. Lehet, jobban jártam volna, ha az ijedtségtől holtan esek össze, ugyanis a következő pillanatban a férfi hátulról rám ugrott, és a földre terített. Sírva kezdtem sikoltozni, de a csuklyás befogta a számat, és így nem hallotta senki. Rettenetes fájdalmat éreztem. Az eszméletvesztéshez már közel lehettem, mert minden kezdett elsötétedni. Halálfélelmem volt, de közben csak az járt a fejemben, hogy így jobb lesz nekem, és találkozhatok pontosan öt éve elvesztett barátommal, Ádámmal, vagy a nagyszüleimmel, akiket annyira szerettem. Aztán végül minden fekete lett.

„Hanna! – szaladt felém széttárt karokkal egy fiatal fiú.
-Ádám! – ismertem fel, majd én is futni kezdtem felé. Amikor egymáshoz értünk, amilyen szorosan csak tudtam, úgy öleltem magamhoz. Arcomat mellkasába fúrtam, és még az illatát is éreztem. Kimondhatatlan boldogság fogott el. Ádám lassan eltolt magától, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Hiányzol! Veled akarok lenni! Szeretlek! – suttogtam neki.
-Én is szeretlek! See you later! – mondta intve a tőle úgy megszokott módon.”

Ezután már csak vakító fényt láttam, aztán minden kezdett kitisztulni. Egy ismeretlen nő hajolt fölém, arca tanácstalanságot tükrözött, de mégis bíztató volt.
-Már hívtam a mentőket. Mindjárt itt lesznek. – hadarta.
Nem szóltam semmit, csak kitört belőlem a zokogás. Az egész világot okoltam azért, ami történt velem. Úgy éreztem, mindenki csak tönkre akart tenni, senki sem akart segíteni, senki sem volt kedves velem. Nem foglalkoztak az érzéseimmel. Nem érdekelt senkit, hogy mit gondoltam. Mindenki csak játszott velem. Köztük a szüleim is.

Hamarosan három mentős óvatosan egy ágyra tett, betoltak vele a mentőautóba, majd elindultunk. A kocsiban infúziót kaptam, és valami fénylő anyaggal takartak be. Kihűltem, és kiszáradtam. Nem sok tellett bele, és már a kórházban voltam. Orvosok és ápolónők foglalkoztak velem, próbálták kiszedni belőlem, hogy mi történt. Annyira sírtam, hogy nem bírtam beszélni, végül a fáradtság győzött.