3. Fejezet - Utolsó szavak

Sziasztok! Meghoztam végre a harmadik fejezetet! A következőben már bent lesz a 1D is. Még elég kevesen vagyunk, de talán lassan beindul a blog! Gyertek és olvassatok! Vivus xx :)

3.FEJEZET

Utolsó szavak

-Laura! Mikor mehetek haza? – kérdeztem nyújtózkodva. Az ablakon reggeli napfény szűrődött be. De én nem voltam valami vidám. Ádámról álmodtam. Újra rájöttem, mennyire hiányzik.
-Ha ilyen maradsz. Na, jó, talán egy kicsit vidámabb,… - húzta el kezét arcom előtt. - …akkor talán holnap. De még lesz pár vizsgálat.
-Oké. – biccentettem, majd az ölembe vettem a notebookot. Felmentem twitterre. Hirtelen ötletből beírtam a keresőbe Niall teljes nevét. Rögtön kidobott egy kék pipás profilt. Rákattintottam a „Követés” gombra, aztán ugyanígy tettem Harry-vel, Zayn-nel, Liam-mel és Louis-val is. Olvasgatni kezdtem a kiírásaikat és megnézegettem a képeiket. Bár nem enyém volt a gép, letöltöttem őket. Gondoltam, elküldöm majd magamnak mailben. Így foglaltam el magam pár percig. De aztán apám rontott be az addig csendes szobába.

-Hanna! Minden oké? Mi történt? – zúdított rám rengeteg kérdést.
-Szia apa! Amit hallottál… Az… - mondtam összeszorított fogakkal. Az emlékek újra feltörtek.
-Emlékszel, hogy hogyan néz ki, aki ezt tette veled? – nézett rám összeráncolt szemöldökkel.
-Csak annyira, hogy csuklya volt rajta, a szemei pedig sötétek.
-Az arcán volt valamilyen heg?
-Nem apu… Nem tudom! Honnan tudnám én?! Azt hiszed, hogy akkor érdekelt milyen a képe?! Különben is, mit jelentsen ez?? Te tudod ki volt az? Halljam! – bukott ki belőle. Szinte már kiabáltam, annyira ideges voltam.
-Hanna… Jól figyelj! El kell mondanom valamit… - beszélt alig hallhatóan. – Ádámot megölték…
-Én ezt már nagyon régóta tudom! Kinyögnél valami értelmeset is? – förmedtem rá újra.
-…miattam. – Tekintete a földön keresett valamit. A saját apám nem mert a szemembe nézni. Én döbbentem néztem rá, torkom pedig elszorult.
-Mi? – Ennyit bírtam kinyögni.
-Sajnos akkoriban belekeveredtem pár ügybe. Egy bűnözői csoportba. Először azt hittem, csak papírokat kell hamisítanom a maffiának. De aztán egyre rosszabbodtak a megbízások. Embert akartak velem öletni…
-Apa… Ugye nem? – csóváltam a fejem hitetlenül.
-Nem! Nem gyilkoltam meg senkit! Ki akartam szállni… De ez nem egyszerű. Tudták, hogy van egy gyerekem. Azt nem, hogy fiú e, vagy lány. Egy nap elkaptak az utcán, megvertek, hogy ne tudjak megmozdulni, aztán megitattak velem valamit. Nem tudom mi volt az. De úgy próbáltak belőlem kiszedni dolgokat. Címet kértek, én pedig nem tudtam miről van szó. Így Ádám új lakcímét diktáltam le. Egyből elindultak megkeresni őt, engem pedig ott hagytak tehetetlenül. Ők voltak… és miattam… - apám arca meg sem rebbent. Olyan volt, mintha egy kőszobor mesélt volna. Már csak az a gond, hogy nem tündérmesét. – Most pedig… Téged keresnek. Rájöttek, hogy még élsz.
-Hogy tehetted ezt? Tudod te, hogy mennyi kínt éltem át miattad? Van egy cseppnyi elképzelésed róla? Tönkre tetted az életemet! – ordítottam. – Mit képzelsz te magadról? Belekeversz az ügyeidbe? Egész eddigi éltemben depressziós voltam. A folytatásban majd attól féljek, mikor szúrnak hátba az utcán?? Hagyj engem békén! Elegem van belőled! Menj innen! Ne is lássalak! – dobáltam felé mindent, amit magam mellett találtam.
-Sajnálom. – suttogta apu, miközben hagyta, hogy a különböző tárgyak nekivágódjanak.
-Mit számít az? – kérdeztem csukladozó hangon. – Menj már el! Nem hallod? Szótagoljam? – emeltem fel megint a hangom. Az a férfi, akit nekem elvileg tisztelnem kéne, de én mégis valahol a por közt képzelem el, lehajtott fejjel távozott.

Magamba zuhanva ültem az ágyamban. Arcomon patakszerűen folytak végig a könnyek. Mellkasom hullámzott a zokogástól.
-Azt akarják, hogy ne éljek? Akkor teljesítem a kívánságukat! – kattogott az agyam. Letöröltem a könnyeimet, és megnyomtam a nővérhívót.
-Itt vagyok! –toppant be Laura. - Mi volt ez a veszekedés? Persze, ha nem gond, ha megkérdezem. – ült le mellém.
-Csak egy kis nézeteltérés. Rámjöttek a kedvek… - bambultam üveges tekintettel magam elé. – Igazából, csak azt akartam mondani, hogy nem tudom magam rendesen kialudni. Rémálmaim vannak. És már olyan fáradt vagyok…
-Hát… Teát próbáltál már?
-Igen. De nem jó. – haraptam a számba.
-Megkérdezem az orvosod. Valószínű altatót fognak felírni.
-Rendben. – mondtam, majd hátravágtam magam, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Laura vette a lapot, és kisétált.

A kórteremben egyedül voltunk. Én és a gondolataim. Az agyam azon kattogott, vajon hogy tudnám megtenni. Nem volt nehéz megállapodni magammal, hiszen nem szerettem igazán senkit, és engem sem szeretett egy ismerősöm sem. Teljesen kilátástalannak láttam a jövőt. Amibe persze beleszólt a múlt. Apám miatt kellett meghalnia Ádámnak, és már engem kerestek. Megerőszakoltak. Nem tudtam elképzelni, mit akarhatnak még tőlem. Hirtelen felindulásból megfogtam a notebookot, és egy tweetet kezdtem írni Niallnek. A „levélben” ez állt:

„Szia Niall! Szeretnék valamit írni. Nem akarom a gondjaimat rád zúdítani. Nem akarok panaszkodni. Csak elköszönni szeretnék. Elegem van mindenből. Borzalom az életem. Egyszer talán találkozunk. Én várok rád! Szeretlek! És köszönöm azt a pár boldog percet, amit veletek éltem meg. Hanna x”