4. Fejezet - Ne tedd meg!

Halihóóó! Itt van a 4. fejezet! Beteg vagyok, unatkoztam, és ez lett a szüleménye. :D Remélem tetszik majd! Jó olvasást! Love: Vivus ♥

4.FEJEZET

Ne tedd meg!

A tweet elküldése után lehajtottam a notebook tetejét, és alig két percre tettem a fejem a párnámra, egy férfi kopogott be.

-Tessék! – mondtam erőtlenül.
-Szia… - A fehér ruhát viselő ember lapozott egyet a kezében lévő lapok között. – Hanna! Dr. Menrath Gyula vagyok, az orvosod. Az egyik ápolód szólt, hogy panaszaid vannak. Nos? Mik lennének azok?
-Nem tudok aludni. Rémálmaim vannak. – mondtam. Igazat mondtam, tényleg voltak rossz álmaim, de ezúttal nem az volt a fő cél, hogy kivizsgáljanak, vagy „meggyógyítsanak”.
-Értem. A történtekkel kapcsolatosak? – érdeklődött a doktor. Tekintetem lesütöttem.
- Igen is meg nem is.
-Szeretnél egy szakemberrel beszélni?
-Nem hinném, hogy szükséges. Csak rémálmok, amiktől nem bírom magam kipihenni. Semmi más bajom nincs. – ellenkeztem.
-Rendben. Ez esetben felírok neked egy nyugtatót, amitől jobban alszol majd. – firkantott valamit az egyik papírra, majd az ágyam végén lévő kórlapra is írt.
-Köszönöm. – hebegtem. Dr. Menrath biccentett egyet, majd elment.

Nyugtalanul néztem ki az ablakon. Kint zord, október végi idő volt. Az ég a szürke árnyalatait váltogatta, s a vastag felhőrétegen a Nap fénye épphogy átszűrődött. Bár a meleg kórházi szobában ültem, egy puha ágyban, mégis fáztam. Hidegséget éreztem, ami a csontomig hatolt. Fájt. Kínzott, hogy mindenki átvert, elhagyott, bántott. Nem értettem sem az embereket, sem saját magamat. Csak arra tudtam gondolni, hogy este, amikor hozzák a gyógyszereimet, s vele együtt az altatót, szépen örökre elalszom, s végre újra Ádámmal lehetek majd. Azt tervezgettem, hogyan tudnék többet megszerezni a tablettákból.

Végül inkább hagytam a témát, és az apám által behozott telefonomat kezdtem nyomkodni. Letöltöttem pár képet a One Directionról, hogy elalvás előtt tudjam őket nézegetni. Az idő hamar el is repült, sötétedni kezdett. Aztán eljött az este. Rápillantottam a telóm órájára. 20.00. volt. Gyógyszerosztás. Laura jött is mosolyogva. Én komoran pillantottam rá, de végül egy apró, halvány mosolyt ejtettem neki. A kis gurulós asztalkát az ágyam mellé tolta, és elkezdte adagolni a bogyóimat. Beharapott szájjal szólaltam meg:
-Figyi! – Laura figyelmesen hallgatott. - Ott egy táska a ruhásszekrény előtt. Apu hozta. Elvileg van benne egy sötétkék pulcsi. Az a kedvencem. Ide tudnád hozni? – mutattam az említett utazóra.
-Persze. – bólintott, majd odasétált, és nekem háttal matatni kezdett. Miközben keresgélt, és kérdezősködött, hogy „pontosan hogy is néz ki az a darab”, addig én óvatosan leemeltem egy doboz nyugtatót a többi mellől. Sajnáltam, hogy ehhez hazudnom kellett az egyetlen lánynak, aki szóba állt velem, sőt, a barátom lett, de nem tehettem mást.
-Bocsi, de nem találom. Csak egy rózsaszín van. – fordult felém széttárt karokkal és fejét csóválva.
-Semmi gond! A szüleim biztos elfelejtették belerakni. Akkor… Ezeket kéne bevennem? – pillantottam az éjjeliszekrényemre.
-Igen. Na, én továbbállok, ha nem gond. Tettem ki egy pohár teát is. – közölte kedvesen, majd a gurulós berendezéssel kibotorkált. Ahogy utánanéztem könnybe lábadt szemmel sóhajtottam egy hatalmasat, majd bevettem az előírt gyógyszereket. Bár akkor már teljesen mindegy lett volna. De csak lett volna. 

Kivettem a párnám alól az eldugott doboz altatót. Lassan letekertem a tetejét. Markomba körülbelül öt darab pirula borult. Egy ideig csak bámultam rájuk, aztán emelni kezdtem a karom. Már a számnál volt a kezem, amikor megrezzent a telefonom.

-Ezt nem hiszem el! Már meghalni sem hagynak? Az a kínzásom, hogy éljek? – hördültem fel. Odanyúltam a folyamatosan vibráló telómért. Megnéztem, mi volt az.  A twitter. – Hülye okostelefonok! – szitkozódtam. Ám szívem hirtelen egy hatalmasat dobbant. – Hogy mi??? ”Niall Horan Tweetelt neked”, „Levelet kaptál Niall Horantől”??? – olvastam az értesítéseket. Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, hogy valami álprofil, vagy ilyesmi. De nem az volt. Rányomtam a harmincadjára felugráló üzenetre. És tényleg ő küldte őket. Mindegyiket többször is. Az angol nyelvű levelekben és Tweetekben ezeket írta:

„Niall Horan at 20:15 : Szia Hanna! Ne csinálj őrültséget! Kérlek! Az élet sokszor borzalom, én is tudom, de meg kell látni a szépet! Lehet, hogy most máshogy gondolod, de butaságot követnél el! Kérlek!”

„Niall Horan: @Hanna9307! Írj vissza! Ne tedd meg!”

„Niall Horan at 20:17 : Nem kell ott várnod rám! Most is találkozhatunk! Megoldjuk! Itt! A Földön! Ne tégy butaságot!!! Hanna!”

„Niall Horan at 20:19 : Válaszolj! Még ha más el is hagyott, én itt vagyok! Meg a fiúk is! Mi csak értetek élünk, mert Ti –és köztük Te- adtatok nekünk sikeres életet! Ki tudja, most hol lennénk! Szóval te se foszd meg magad a boldog élettől!”