7. Fejezet - „Mert szívek őrzik, nem szavak.”

"Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet is. remélem tetszik. Bibibíí... Nekem holnap nincs suli, és volt időm megírni. :D Na nem ís írok mást. Nem akarok kötekedni. :d Jó olvasást! Vivus♥
P.S: Komizni ér! (Légyszi!) :)

7.FEJEZET

„Mert szívek őrzik, nem szavak.”

-Mi lenne, ha elmennénk várost nézni? – ajánlotta fel Niall, mialatt egy pohárba ásványvizet töltött.
Én csak zavartan megvontam a vállam.
-Látod? Ezt csinálta velem is! – rázta a fejét hitetlenül Josh.
-Hanna, figyelj! Attól, hogy a One Direction tagja vagyok, még beszélgethetünk. – nézett mélyen a szemembe Niall. Aztán mintha valamin elgondolkozott volna, felpillantott. – Időpontot a menedzsmentnél lehet kapni. – nevette el magát. Letette elém a vizet, és a pultra könyökölt.
-Ha-ha. Hányadik lennék, ha kérnék? – kérdeztem.
-Úgy… 50… 100… 200… Áh, mit tudjam én. – felelte vigyorogva. – Komolyra fordítva a szót. Ne a híres énemet lásd!...
-Szerintem egyszerűbb, ha máshogy kérdezed tőle. – szólt közbe Josh. – Szeretnéd látni Londont? – fordult felém.
-Hát persze, hogy szeretném! De nemsokára sötétedik. – húztam el a szám.
-Így jár, aki nem hajnali géppel utazik. – csóválta a fejét.
-És az miért probléma, ha esteledik? Tudod, feltalálták a kivilágítást. Ami nem mellesleg gyönyörű. És legalább nehezebben ismernek fel. – érvelt Niall is.
-De… - csendesedtem el. Aztán pedig hadarva kérdőre vontam. - Csak úgy megkérdezném, mikor szoktál te aludni?
-Este? – kérdezett vissza. – Egyébként meg holnap csak egy interjúnk lesz, semmi más. De az is csak délután.
-Hát jó. Oké. Menjünk. – egyeztem bele.
-Na végre! Devine, te jössz? – fordult a dobos felé, miközben elvette a slusszkulcsot a konyhapultról.
-Nem hiszem. El kell intéznem még pár dolgot. Majd bepótoljuk. – válaszolta.
-Csak nem a barátnőidhez mész már megint? – röhögött rajta Niall. Mivel elég bizarrul hangzott a dolog, értetlenül bambultam rájuk, magyarázatot várva.
-Niall így hívja a dobfelszereléseimet. – mondta Josh vigyorogva. – Ha gondolod, majd megmutathatom. – sütötte le tekintetét zavart mosoly és hajba túrás közepette.
-Szívesen. – mondtam, majd elkerekedett szemekkel az ajtót nyitó Niall után tekintettem. – Ha jól gondolom, most mennem kell… Vagy mi… - állapítottam meg. Sietve ejtettem Joshnak egy „Szia. Majd akkor találkozunk!”-ot, és gyors léptekkel Horan után eredtem. Mire kiértem, már a kocsiban ült.

-Jó lenne, ha a későbbiekben hagynád meginni, amit adsz. – javasoltam odahajolva az anyósülés felőli leengedett ablakhoz. Niall úgy tett, mintha nem hallaná, és lassan elindult. Én meg mehettem utána.
-Ez most valami hülyeséged akar lenni? Szórakozol velem? – vontam kérdőre idegesen. Nem felelt, csak alig láthatóan elmosolyodott.
-Csak hogy tudd, velem nem érdemes! – emeltem fel a hangom, hogy hallja.
-Mégis engeded. – mondta önelégült vigyorral.
-Hahh… Na elég legyen! Engedj be, ha nem akarod, hogy már az első napon elcsapjon egy busz. – utaltam arra, hogy már az úton sétálok. Látva, hogy erre sem reagál, egy nagyot sóhajtottam, és halkan folytattam. – Szeretnék beülni.
-Áhh… Már féltem, hogy a főúton is ilyen lassan kell mennem. – Niall lefékezett, és kinyitotta az ajtót. Megvárta míg beszállok, és bekötöm magam, majd gázt adott.
-Miért csinálod ezt? – érdeklődtem.
-Miért ne?
 Válaszul csak megráztam a fejem, és unott képpel néztem ki az ablakon.
-Na jó. Elárulom. Azért, hogy ne félj nekem kimondani, amit akarsz… - komolyodott el.
Egy fél percre csend lett, amit én törtem meg:
-Joshnak van kulcsa a házadhoz?
-Nem, nincs.
-De… Egyedül hagytuk. Nálad.
-Direkt ott hagytam neki egy pótkulcsot a kabátzsebében. Ha megtalálja, meglátogatja a csajait, ha nem, akkor meg megvár minket. – vigyorgott ördögien.
-Te nagyon gonosz vagy. – ráztam a fejem nevetve.
-Én? Dehogy. Csak szeretek mókázni.
-Én is szeretnék. De nem mindig megy. – sóhajtottam. – Még meg sem köszöntem ezt az egészet. Szóval akkor kezd…
-Várj! Megjöttünk. Majd séta közben elmondod. – mosolygott, miközben befordult egy parkolóba.

-Szóval. Köszönöm a leveleket, amiket írtál. Csakis azért lehetek itt, mert te vagy. Ha akkor este nem írsz… - bámultam a megviselt, november végi falevelekkel teli járdát. – Köszönöm, hogy felvetted velem a kapcsolatot skype-on is. Köszönöm, hogy… Tudod te egyáltalán, hogy mennyit segítettél nekem? – torpantam meg. Niall is megállt, és arcomat fürkészte.
- És te, hogy mennyi jót hoztál ki belőlem? Tudod, nagyon megérte ez az egész. Mert azt hiszem, egy nagyon jó barátra leltem. – Halk hangja épphogy megtörte a csendet. A kivilágított Big Ben, mosolygó szemeiben tükröződött felém. Csak azon járt az eszem, hogy én innen nem akarok visszamenni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezután. És arról sem, hogy hogyan mondjam el azt a súlyos titkomat, amit nemrég tudtam meg én is. Nem sodorhattam veszélybe, de elmenni sem akartam. Belecsöppentem egy normális világba… Egy számomra álomvilágba. És úgy gondoltam, ezt nem hagyhatom csak úgy a hátam mögött.