8. Fejezet - Keserves könnyek, jóleső szavak

8.FEJEZET

Keserves könnyek, jóleső szavak

Véleményem szerint négy féle ember létezik. Az egyik, aki sodródik az árral, és bebeszéli magának azt, hogy minden jó. A második, aki nem törődik semmivel és senkivel, nem értékeli az életet. A harmadik, aki depresszióban és félelemben él. És van a negyedik, aki el sem hiszi, ami vele történik. Nos, azt hiszem, én az utóbbi kettő között ingázom. Az, hogy eljutottam Londonba, ráadásul olyan emberek közé, akik nem vetnek meg, és szeretnek… Az… Leírhatatlan érzés. A legtalálóbb kifejezések erre az egészre, talán a boldog, a felhőtlen, a szeretettel teli, a bátorság és a bizonytalanság együttese és a rettegés… Igen, sajnos Az a szó is szerepel a listán. Pánik lett úrrá rajtam. A nyugtalanságom pedig nem alaptalan. Egy világhírű srác mellett a legnagyobb a valószínűsége, hogy megtalálnak, és megölnek, mint Ádámot. De már rájöttem, érdemes élnem! Sőt… Talán rosszul fogalmaztam. Én élni AKAROK!

Este Niallel éjfél körül estünk be az otthona ajtaján. A saját bénaságomnak köszönhetően szó szerint. De nem csak én voltam a hibás. Niall ugyanis letette a táskáját az ajtó elé, én pedig elvágódtam benne. Hurrá. Miután röhögtünk egy sort, megvacsoráztunk (vagy inkább meghajnaliztunk).
-Hú, én nem bírok többet enni. Köszönöm! – adtam fel a harcot.
-Ennyi? Ilyen keveset eszel? – csodálkozott.
-Nem, csak ilyenkor este már nem kívánom annyira. – mondtam. – De ennyiből megkérdezhetném, hogy hova fér beléd ennyi. – mutattam az üres tányérra.
-Ha egyszer finom… - vonta meg a vállát vigyorogva. – Nem akarsz maradni?
-Nem tudom. – húztam el a szám.
-Naaa. Most még vigyelek is el az éjszaka közepén? Tudod te, hogy milyen fáradt vagyok ennyi mászkálás után? – vigyorgott.
-Nem volt kötelező. És nem csak te. De jó.
-Szóval maradsz?
-Igen. – mosolyogtam.
-Akkor megmutatom a szobád. – állt fel, jelezve, hogy menjek. Aztán meg már ott sem volt.
-Te mindig ennyire rohansz? – szóltam utána.
-Bocsi. Már megszoktam, hogy rohanás az életem. – állt meg, hogy megvárjon. Amikor utolértem, még mindig nem indult, csak maga elé meredten ácsorgott.
-Hanna… Te szoktál olyat érezni, hogy túl gyorsan telik az életed? – kérdezte halkan.
-Nem. Az én időm általában nehézkesen, vaslábakon jár. Mintha nem akarna telni. Mintha ez lenne a kínzásom. – sóhajtottam. – De most, hogy itt vagyok, kicsit szaporább. Miért?
-Csak érdekelt.
-Valami baj van? – tettem kezemet a vállára.
-Hát… Kicsit félek, mert a rajongók egyre őrültebben viselkednek. Nem akarok olyan sorsra jutni, mint John Lennon, vagy akármelyik meggyilkolt sztár.
Teljesen lefagytam. A sírás kitörni készült belőlem, de erős maradtam. Nyeltem egy nagyot, hogy beszélni tudjak:
-Ilyenre ne is gondolj! Vannak testőreitek. Ők megvédenek titeket. De egyébként teljesen megértelek.
-Mindegy. Hagyjuk. Körbevezetlek, hogy mi hol van. – kezdett a lépcsőn felfelé lépkedni. – Nem jössz? –fordult vissza hozzám.
-Ööö… De. Persze. – Erőltettem egy hamis mosolyt magamra, majd követtem. Alig bírtam magammal. Csak zokogni volt kedvem. De mégsem mondhattam, hogy „Hé, hagyj, megyek bőgni!”. 

Miután mindent megtudtam, és agyon dicsértem a házát –ami tényleg gyönyörű, a szobám meg hű-, a lepakolt bőröndjeimből ráncigáltam ki egy pólót és egy leggingset aludni. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán a nappaliban (?) TV-ztem, amíg Niall is végzett.

-Mit nézel? – ült le mellém.
-Őszintén? Fogalmam sincs. – váltogattam erősen koncentrálva az adókat.
-Az jó. – bólogatott „elismerősen”.
-Szeretnék mindent megköszönni még egyszer. Jó volt beszélgetni, és sétálni. – mosolyogtam rá.
-Köszönöm, hogy eljöttél. – vágta rá. Én csak hitetlenül, de jókedvűen megráztam a fejem.– Na, ha gondolod, te bámuld csak ezeket az értelmetlen hajnali adásokat, vagy DVD-zz, de én megyek aludni.
-Én is álmos vagyok. – Alighogy kimondtam, ásítottam egy hatalmasat.
Felmentünk, jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán mindketten elmentünk végre pihenni. Becsuktam magam mögött az ajtót, és gondterhelt sóhajjal dőltem be az ágyba. 

Hirtelen rengeteg dolog kezdett kavarogni az agyamban. Az idegeim már nem bírták, és mivel már egyedül voltam, kitört belőlem a sírás. Azt hittem, nem fogja észrevenni. De tévedtem. Pár perc múlva halkan kopogás hallatszott az ajtó felől.
-Tessék? – szipogtam.
-Hanna, jól vagy? – jött sietve mellém. – Még le akartam menni a riasztót bekapcsolni. De hallottam... Gond van? Hiányzik valaki?
-Nem. Vagyis. Igen. De ezt hagyjuk. – zokogtam tovább.
-Mondd el! Könnyebb lesz, hidd el! – simított végig hátamon.

Akkor valami megtört, ugyanis beszélni kezdtem mindenről. Vagyis. Nem egészen. „Csak” Ádám történetét meséltem el. Niall kissé ledöbbenve hallgatott. Egy fél órát még vigasztalt, de aztán mondtam neki, hogy menjen csak aludni, már jól vagyok. Persze ez nem volt igaz. De még nem álltam készen, hogy mindent megtudjon, elejétől a végéig. Féltem, ha megtudja, innen is mennem kell, vagy annyira védeni próbálna, hogy látná a kárát. Bele sem mertem gondolni. Hát így aludtam én el aznap. Keserves könnyek és jóleső szavak között.